tutorázik

lassan már egy éve, hogy a 302-ben néhány pizza és sültcsirkecomb társaságában szilvesztereztünk. hétköznapokon a kedvesemnek pötyögtem a fagyos E-Zone-ból. elkezdtem úszni járni és találkoztam száng-dzsin-nal. február végétől a faluban dolgoztam. az elején nem akartunk menni. túl nyűgösnek tűnt a napi 1-1 órányi utazás. de a végén úgy éreztük jó, hogy ránk esett a választás. lehet, csak a megszokás tette. kezdetben délelőttönként dolgoztam, majd a délutáni váltásban. de addig sok minden történt. megosztottam a blogot a kedvesemmel és egymás google calendar-ját is láthattuk. komolyan el kezdtem gondolkodni azon, hogy a kedvesem közelébe költözöm, ezért önéletrajzokat küldtem pcs és a környező települések összes iskolájába (némelyiket helytelenül). születésnapomra csomagot kaptam a kedvesemtől. képeket, amelyek sokáig a szobám falát díszítették. hagymákat, amelyek egy izgalmas és kíváncsi aggodalommal teli időszak kezdetét jelentették. a párommal eldöntöttük, hogy együtt megyünk kirándulni. számoltam a napokat a megegyezett dátumig és azt, hogy addig hány kilót tudok leadni (így utólag átgondolva, nem hiszem, hogy valamennyi is lement volna a fölöslegből). szöulba mentem a szükséges vízum megszerzésére. és mivel egy csapásra szokás több legyet is leütni avagy a szükségest a hasznossal társítani, megnéztem néhány látványosságot a fővárosban. egyedül szálltam meg egy love motelben. miközben a törülközőkön lévő cérnapárok eszement pozíciókban szeretkeztek, én az ajtó fölötti csengő csilingelésére aludtam el. másik héten, nem vallottam be a recepciósnak, hogy korábban már jártam ott. telt az idő. közben kirándulgattam - teaföldes a legemlékezetesebb, néha buliztam, a lányokkal megbeszéltem az éjszakai "kalandokat"... a tanulást elhanyagoltam. pedig úgy indultam el, hogy majd én... most meg néha még az alapszavak se jutnak eszembe. száng-dzsin-nal baseball meccsre mentem, játékterembe és egyik alkalommal érdekes, lehúzós képeket csináltunk. "kirándulásaink" egy emléke a mellettem lévő kis szék is. közelgett az idő, amikor találkoznom kellett a párommal. bár tudtuk, hogy mi vagyunk a legszerelmetesebb házaspár, június első néhány hete jó párszor megizzasztott. és nem a meleg volt az oka. nem lehet máig sem tudni, hogy a mackómmal ment-e a vírus vagy a nagy feszültség miatt gyengült le a kedvesem - tény, hogy mindketten jól megijedtünk. ezenkívül észak-korea úgy döntött, hogy jobb néhány rakétát kipróbálni. így elkezdtük tárgyalni, hogy hova, mikor és hány csomagot küldök. elérkezett a nagy találkozás ideje. nem minden pár találkozik a világ "másik" felén. mi megtettük és (talán) az év legcsodálatosabb 10-11 napját töltöttük együtt. megismertük egymást. megismertük az ottani világot. azóta is visszavágyunk oda. megegyeztünk, hogy ha addig élünk is, visszatérünk thaiföldre. ezekkel a napokkal véget is ért a nagy boldogság. az, hogy (haza)indulás előtt néhány nappal (újból) elköltöztettek, csak a kisebbik probléma volt. az angol falut feljelentette valaki és eljárás indult ellene. minden dolgozót (különösen a segéstanárokat) kikérdeztek. ezt elég kemény traumaként éltem meg. azt hiszem csak az éltetett, hogy már nem volt olyan sok a hazautazásig. bár azzal is fenyegettek, hogy elnapolják az utazást. július végén mégis szerencsésen landoltam bukarestben. gyorsan eltelt az a három hét, amíg itthon voltam, pedig nem is történt semmi. ezek után kezdődött az igazi rohanás. pcs (milyen szerencsés vagyok/szerencsések vagyunk, hogy épp itt találtam munkát): találkozás az iskola vezetőségével. mvh: egy hét "kettesben" a párommal. majd megkezdődött a suli. nagyon nehéz volt megszokni a változást. egyrészt olyan hihetetlennek tűnt, hogy egyik napról a másikra átálltam a másik oldalra. fel kellett ismernem, hogy bármennyire fáj, már nem vagyok diák, nem a padban ülök, hanem én vagyok az, aki a padok előtt magyaráz. nehéz volt megszokni a környezetet is. az emberek kedvesek voltak, de valahogy senki sem annyira társasági mint azt, a fiatal elvárta belőlem, másrészt még máig is nehéz megosztanom idegenekkel személyesebb dolgokat, mert annyira pletykásak. nem tudtam jól eljátszani a felnőtt szerepét és nem tudtam jó tanár lenni. még most sem megy eléggé. így olyan öröm, amikor kettesben lehetek a párommal és újra gyerek lehetek. az sokkal könnyebben megy. és szebb is! játékból, nevetésből és színekből áll. meg vagyok győződve arról, hogy a legjobb párom van. tudom, hogy neki is fájtak az általam átsírt délutánok, a tény, hogy az iskola elszívta minden energiám és rá már alig maradt erőm. nem volt kedvem semmihez és az önbecsülésem valahol a béka segge alatt volt. abbamaradt az írás is, nem akartam itt a rossz dolgokat ecsetelni (talán néha jó lett volna, mert amikor leírom a gondolataimat, egy kicsit rendeződnek is). nem tudom, hogy mi volt az oka annak, hogy ez így alakult. annyi emberrel és annyi helyen voltam már... lehet azért, mert nem kalandként fogtam bele. lehet azért, mert anyukám nem tudott úgy igazán elengedni. lehet azért, mert nem gondoltam át teljesen és nem voltam felkészülve erre az egészre. lehet azért, mert... de ki tudná ezt megmondani (ebben a nagy gyurakodásban)?! lassan kezdtem kilábalni az egészből és levegőt kapni. a hivatalos papírok is lassan elrendeződtek (még egynek a kiadása van hátra). mire úgy nézett ki, hogy minden alakulna, anyukám összeesett, beütötte a fejét, elfelejtett dolgokat (máig sem tértek vissza azok az emlékek), eltörte a kezét és azóta is mindene fáj (pedig már több mint egy hónapja történt mindez). karácsonykor végre láthattam. és ez volt az igazi ajándék és nem a mixer, amit kaptam. de azért örülök annak is, mert így könnyen kiélhetem gyümölcslé készítési vágyam és segíthet a főzésben is. mert nekifogtam főzni is (egy blogban le is írom, hogy mit készítek a páromnak). igaz a főzicskézés kizárólag a hétvégékre szorul és inkább olyankor, amikor z-n vagyunk. z egy pici falu, amit időközben megszerettem. másképp csendes mint pcs és ez jó. meg itt ketten lehetünk. a szilvesztert is itt töltjük - a változatosság kedvéért kettesben. de az már az új év meséje...

és hogy mit szeretnék az új évben?

• még jobban megismerni a kedvesem
• jobban odafigyelni rá
• többet beszélgetni vele
• ápolni a lelki életünk és együtt imádkozni
• jobb tanárnak lenni
• ausztriába menni
• eljutni olaszországba
• többet mozogni

(ennyi, ami hirtelen eszembejut.)

Pontszám:

 

 

3 (2)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Megnéztük a kiállítást a Mezőgazdasági Múzeumban. Nagyon élveztem. Bár jobb lett volna kicsit többet olvasni az érdekességekből. De A-t és S-et szemmel kellett tartani. Nem szemrehányásként mondom, hisz jó volt elmenni velük, nézni, ahogy vadásszák a betüket, villogtatják a tudásukat...

Így csak azzal maradtam, hogy a plakáton látható Gollum-szemű állat nem más mint a koboldmaki és hogy az esőerdő hangyái súlyra egyenlőek az erdő összes többi állatával.

Ez amolyan interaktív kiállítás volt. Nemcsak tárgyakat és képeket kellett bámulni, hanem meg kellett dolgozni az ajándékért (mert az is volt!). Minden állatról többet tudtunk meg, ha (helyesen) válaszoltunk a kérdésekre. Ha a megfelelő állatkörvonalak alá a helyes betüket írtuk, akkor egy zoológus idézetét kaptuk. Ezenkívül lehetett csodálkozni, tapogatva felfedezni, kővé vált állatok neveit kitalálni, stb.

Nekem élmény volt. Remélem, A-nak és S-nek is. Az én időmben nem voltak ilyen kiállítások. Félsötétben, állathangok között járni-kelni és még okosodni is...

Annak ellenére, hogy a fel-felvillanó kiállító- ill. megoldást rejtő hengerek nem keltettek őserdei hangulatot, szerintem érdemes volt megnézni. Aki 23+ éves fejjel szégyell megjelenni egyedül, az feltétlenül  kerítsen maga mellé gyerek(ek)et, mert a kiállítás még november 1-ig megtekinthető.

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

miközben a színes bugyikat és zoknikat teregettem, rádöbbentem, hogy hiányzik. hiányzik korea. hiányoznak a színek. hiányzik egy kicsit az a légkör. ma reggel olyan szívesen megettem volna egy tálka rámjont. éreztem az ízét a számban (pedig még rendesen sem érzem az ízeket). hiányzik a nyelv. hiányzik az, hogy társasággal beülhettem egy vendéglőbe. hiányzik... sokminden.

az igazság az, hogy nem is tudom igazán, hogy mi hiányzik, csak ma sokat gondoltam rá. arra, hogy ott hagytam egy picit magamból, és egy egészen picit elhoztam belőle.

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

…biztonsági ellenőrzésen túl, szomorúan és mérgesen leültünk várni a gépet. Szomorúak azért voltunk, mert elvették a magunkkal vitt mézes üveget teli mézzel, mérgesek pedig azért, mert szemünk láttára öntötték ki a szemétbe. A járat indulásáig még egy óra volt, párocskám pihent és olvasgatott, én nézegettem a repülőket hogyan szállak fel és le. Már látni véltem a mi gépünket is, utóbb kiderült annak egészen más az úti célja, miénk csak később érkezett meg.

Végre a beszállókapuhoz szólították a népet. Valami oknál fogva elég sokat kellett várni a beszállásra hívás után, legalábbis akkor így tűnt. Elbóbiskolva álltunk egymás mellett. Mellettünk várakozó baráti társaság hangosan beszélgetett, nem figyeltem mit, nem is érdekelt, egészen másra gondoltam. Megérkezett Tibike! Ez meglegyintette fülemet. Hadd mutassam be Tibikét! Végigröppent fejemben, egy kisgyerek mit keres egyedül a reptéren, erre mégis csak fel kellett néznem mi is történt. Mindenki Tibikét üdvözölte, kisgyereket nem láttam, megtermett vigyori fiatalembert viszont igen. Ő lenne Tibike?

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

annyiszor akartam írni egy nagy és érzelgős búcsúbejegyzés (no, nem a blogtól). de mindig közbe jött valami. például egy rendőrségi kikérdezés. no, legalább benne vagyok a rendszerben. persze sosem abban, amiben kellene. például nincs egészségügyibiztosításom. mert úgy-e diák sem vagyok, nem is dolgozom és hivatalosan nem is vagyok munkanélküli. (nem ez az egyetlen oka az identitászavaromnak - ez is csak annak lehet a jele, hogy igazából nem ez határoz meg.)

lényeg, hogy már itthon vagyok körülbelül két hete. nagyon durván még ugyanennyi van hátra. utána költözöm pcs-ra. ha es, ha szakad. ha lesz munka, ha nem. bár ezért most tennem is kellene. de folyton beleunok.

a picike párocskám meg nagyon elfoglalt. olyan rossz egyedül. ilyenkor mindig arra  gondolok, hogy pont ezt az időt kellene kihasználnom mindenféle felkészülésre.

 

(apró megjegyzés: végleg leiratkoztam a plörkről.)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

(2009. június 19., péntek)

Incheon – reptér

Csak egy esetért térek ki erre. Amikor beálltam a sorba, hogy becsekkoljak, az egyik őr rám nézett és valami „my yahoo” szerűséget motyogott. Én legalábbis ezt értettem. Aztán, amikor az O-zone-t is megemlítette, rájöttem, hogy Románia legismertebb énekéről a Dragosta din tei-ről van szó.

A találkozás

Amikor kijöttem az utolsó kapun is, Tamás ott várt rám. Megöleltük egymást. Most így utólag visszagondolva akkor még kicsit idegenek voltunk egymásnak. De mégis olyan jó érzés volt, hogy végre a szerelmemmel lehetek, azzal, akivel már hónapok óta készülök találkozni és nem is akárhol.

Felültünk az első buszra, amelyik a repülőtér épületei között kezdett el keringeni. Kicsit gyanús volt, hogy rajtunk kívül nincs egy turista sem, de azért nem szálltunk le. Jól tettük, mert végül a busz terminálnál találtuk magunkat. Kis kérdezősködés után felültünk az 556-os buszra, amelyik a kinézett szálláshely közelében tett le. Büszkék voltunk magunkra, hogy már első nap kipróbáltuk a helyi buszjáratot.

Két dologra szeretnék kitérni. Az egyik az, hogy egyből feltűnt, hogy a busz sofőrje nem a bal oldalon, hanem a jobb oldalon ül és a busz nem a jobb sávon megy, hanem a balon. Ha az ember lányába gyerekkorában jól belenevelték, hogy átkeléskor egyszer balra nézzen és utána jobbra, akkor nehéz megszoknia, hogy itt pont fordítva működik minden. Nekem legalábbis nagyon nehéz volt, de szerencsére ott volt Tamás és vigyázott rám.

Amúgy, ha nem volt lámpa, akkor mindenki egyszerre akart menni – mondjuk a kínai nagy forgalmi összeviszsaságot nem múlta túl, de valahogy kínában hajlandóbbak voltak megállni.

A másik lenyűgöző dolog a jegyadogató eszköz volt - egy oldalain zárt hosszú henger, amely kényelmesen elfért a jegyadogató kezében és ami kincseket rejtett. Nekünk legalábbis úgy tűnt. Ebben a csodadobozban ugyanis különböző értékű jegytekercsek voltak, apró pénzek, és néhány kitt-katt, csitt-csatt után a kezünkben tarthattuk a visszajárót és a jegyeket.

Kétes kis szűk utcákban [a tipikus hely, ahol az ember lánya megkérdi magától nem egyszer, hanem sokszor, hogy jó helyen jár-e] való gyaloglás után megtaláltuk azt a vendégházat, amit már otthon kinéztünk. Egy kétágyas szobájuk volt  még és úgy döntöttünk, hogy kiveszük (Roof View Place, 690 B).

Egy kevés séta, vacsi és az otthoniakkal való beszélgetés után rögtön ágyba is kerültünk, mert mindkettőnket kimerített a 10-20 órás utazás.

(2009. június 20., szombat)

Az első reggeli

A szobához reggeli is járt. Mi végül müzlit választottunk gyümölcsökkel. Tamás még kávés kakaót vagy inkább kakaós kávét is készített. Ekkor kattantunk rá az ananászra, amit utána többször is vettünk az utcai árusoktól. Olyan más íze volt mint az otthoninak! Érett volt, édes és zamatos.

Olyan otthonos hangulat uralkodott – én is mosogattam el az edényeinket.

Bangkok – az összevisszaság

Nem tudom, hogy hova akartunk menni és végül mit láttunk abból. Olyan céltalannak tűnt ez a nap. Kijelentkeztünk a hostelből és átjelentkeztünk egy másik közeli hotelbe (Pink Hotel, 590B). Elmentünk pénzt váltani, mert eddig a Tamás 20 eurójából éltünk. Vettünk az utcán facsart zöldhélyú mandarin/narancs(?) levéből (25B), ami szintén nagyon ízlett nekünk. Az utunk során utána többször is vettünk ilyet, bár a sokszínű körmű bácsit, aki legelőször kiszolgált minket, többet nem láttuk, hiába akartam lencsevégre kapni a kezeit.

Aztán elindultunk várost nézni, de a sok járkálás ellenére egyetlen egy buddhista szent helyet néztünk meg (Wat Thewarat Kunchorn, belépő: 40B). Elviselhetetlennek tűnt a meleg, izzadtünk, alig láttunk, (semmi túlzás nélkül) hányingert keltő utcákon sétáltunk, túl sok volt az új és erőteljes illat, mindenki küldözgetett jobbra-balra, mindenki mást mondott vagy többet mint amennyit szerettünk volna --- én szédültem.

Délután hazamentünk megnyugodni, erőt gyűjteni és este még sétáltunk egy kicsit a környéken. Főleg egy buddhista templom udvarán, ahol meg is vártuk, hogy elkezdjék a szertartást és egy-egy műanyag széken ülve behallgattuk az imádkozásukba. Annyira másként hangzott mint a koreai buddhista szertartások – nemcsak a nyelv, a stílus is. A Buddha szobrok is másként néznek ki. Szeretném tudni, hogy miben vallanak mást.

----------

Érdekesség, hogy a thaiföldi emberek nagyon tisztelik a királyukat (erről tanúskodik úton útfélen, vendéglőkben, pályaudvaron az a sok óriási aranykeretes kép, plakát...) és a buddhista szerzeteseket (pl. a metron nem csak arra figyelmeztették az embereket, hogy időseknek és várandós nőknek adják át a helyüket, hanem szerzeteseknek is).

(2009. június 21., vasárnap)

Bangkok – a második próbálkozás

Ezúttal csomagokkal a hátunkon elindultunk, hogy megnézzük a legnagyobb templom együttest és a királyi palotát. Persze engedtünk az egyik ember ajánlatának, aki rögtön talált nekünk egy tuk tukost, aki 10 bátért el akart vinni városnéző körútra. Kis gondolkodás után végül belementünk. És ez lett az első tuk tukos utunk. Először élvezetes volt, de aztán engem zavart, hogy be kell szívnom az összes autó kipuffogó gázát és el kell viselnem minden autó melegét. Mindig megígértem magamnak, hogy többet nem, de aztán újra meg újra utaztunk ezzel a fura utazási alkalmatossággal. A 10B-os út trükkje az volt, hogy a tuk tukos, ha elvitt különböző helyekre – ahova nem is akartuk és ami nem is volt benne az eredeti tervben -, akkor különböző kuponokat kapott. Így jutottunk el a 45 méteres Buddhának otthont adó templomon kívül egy ékszerüzletbe, ahol 5 percig kellett sétálnunk (így volt időnk megtárgyalni, hogy milyen lesz a karikagyűrűnk), egy TAT információs irodához (ahol egy buzi hangú tag mindenképp egy tervet akart nekünk kitalálni – egy olyan tervet, amit már otthon az ő szakértő véleménye nélkül együtt is kitaláltunk; ráadásul azt mondta, hogy nem vagyok elég nyitott szívű, mert arra a kérdésére, hogy honnan vagyunk, nem akartam válaszolni – tudtam, hogy úgysem tudná meg ki vagyok – az örök dilemmám: ha azt mondom, hogy Romániából vagyok, azt hiszi román vagyok, ha azt mondom Magyarországról, akkor hazudok) és egy jegyirodába a vonatállomás közelében. Amikor elárultuk, hogy megnéznénk azt, hogy mennyi és mikor indul a vonat Chiang Mai-ba, akkor a tuk tukos bácsinak nagyon elkerekedett az arca. Miután a jegyekkel a zsebünkben visszatértünk, már nem is volt ott.

A Wat Phra Kaew és a Királyi Palota

Egy másik tuk tukossal visszamentünk a Palotához (belépő: 160B). Még épp volt idő átöltözni (az én háromnegyedes nadrágomat még elfogadták, de Tamásnak nadrágot kellett cserélnie) és bejutni a zárás előtt.

Micsoda pomba, micsoda ragyogás, minden arany és csillogó akárcsak a mesékben – csak a kacsaláb hiányzott a palota alá (habár ez a kastélyokhoz jár). Csodálkoztunk, ámultunk-bámultunk, fényképeztünk, sétáltunk az épületek között és bennük is, ha a cipőinktől megszabadultunk.

A több mint 13 órás vonatút

Végül elsőosztályra szóló jegyeket vettünk, hogy együtt lehessünk és ne zavarjon minket senki. Csak én zavartam a mellettünk lévő fülkében lévő személyt, amikor feltétlenül fel akartam fedezni, hogy mit rejt a bezárt ajtó a fülkénkben. Reggelig millió sztorit kitaláltam, de csak akkor tudtam meg, hogy mi van odaát – az igazság mint mindig.

Indulás előtt nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen is lesz ez az „alvó vagon”. A kínai jutott eszmbe: ott haton aludtunk egy kis kuckóban és nem volt ajtó – igaz az nem első osztály volt. De ez végül egész jó és kényelmes volt. Egy gond volt: a légkondi túlságosan hűtött – még akkor is szivárgott a hideg levegő, amikor kikapcsoltuk.

Amikor felhúztuk az egyik ágyat rögtön indulás után, akkor egy kicsit kiakadtak (minek ilyen korán?!), de azért megvetették nekünk. Onnantól kezdve magunkra zártuk az ajtót és nem érdekelt semmi és senki, csak egymással voltunk elfoglalva. Olyanannyira belemelegedtünk az ölelkezésbe, hogy az egyik megállóban arra eszméltem, hogy az ablaknál nem húztuk el a függönyt és a peronon, alig néhány méterre az ablakunktól egy bácsi nézelődik. Gyorsan és nevetve intézkedtünk – Thaiföld ugyanis nem arról híres, hogy szabadon kimutathatod az érzéseidet a nyilvánosságban (leszámítva néhány speciális helyet, de erről majd később).

(2009. június 22., hétfő)

Megérkezés az ország második legnagyobb városába

Reggel a mellettünk lévő fülkében lévő szerzetessel egyszerre léptem ki a folyosóra. Amikor rám nézett szélesen mosolygott. Azóta is azon filozófálok, hogy azért mosolygott, mert ez amúgy is a mosoly országa, azért mert rá akartam nyitni az ajtót (a rejtekes ajtónak a célja az volt, hogy össze lehessen nyitni két fűlkét), vagy azért mert végighallgatta a tőlünk átszüremlődő zajokat (na, nem kell mindjárt rosszra gondolni).

Az állomáson kiválasztottuk a vendégházunkat, megvettük a buszjegyeinket (?B) vissza Bangkokba (Ayutthayaba) és befiztettünk egy másnapi programra (?B). A vendégházhoz vezető úton megállapítottuk, hogy Chiang Mai sokkal szimpatikusabb, egyszerűbb és tisztább ez a város mint Bangkok.

A vendégház (S.K. House, ?B) hangulatos volt. Különösen az előtere. Még úszóda is volt. Gyorsan lepakoltunk, tisztálkodtunk és elindultunk sétálni. Az óvárost körbevevő csatornák és falromok mentén sétáltunk. Megnéztünk egy piacot, amelyik úgy nézett ki mint egy üzem. Vettünk egy utcai árustól kaját : rizset csirkehússal és omlettel. Szerintem finom volt, Tamás szerint viszont kicsit csípős. (Lehet, hogy mégis megszoktam a csípős ételeket?! Bár... Amúgy nekem nagyon tetszett, hogy más fajta rizset esznek mint Koreában. Itt a rizsszemek hosszúkásak voltak és elváltak egymástól, nem ragacsosak mint itt.) Ezután úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk a vendégházhoz [mert végre úgy döntöttem, hogy tudok vécézni].

Kicsit később elindultunk a második utunkra. Kivitettük magunkat a városon kívül eső múzeumba, amelyik a különböző hegyi törzseket mutatta be. Szerintem kicsit szegényes volt a felhozatal, de nem bántam meg, hogy megnéztük. Az épülett melletti tó partján cölöpös házak voltak, amik nagyon tetszettek nekem. Nem hinném, hogy most laknak ott, inkább vendéglőknek használják őket.

Visszatérve a városba, meglátogattunk néhány watot (wat=buddhista templom, szent hely). Az utcákon sétálva számos helyi emberrel beszélgettünk, a legtöbbnek ugyanaz volt a véleménye: azért jöttek Chiang Maiba (lakni és kirándulni), mert itt, Bangkokhoz képest, sokkal csendesebb, tisztább a környezet és barátságosabbak az emberek. Találkoztunk olyan emberrel is, aki miután megtudta, hogy magyarok vagyunk, rögtön felsorolt néhány várost és Puskást is megemlítette.

----------

A vacsinál olyan gyümölcssalátát kaptunk, amiben az ananász és a görögdinnye mellett paprika, paradicsom, uborka és káposzta is volt. No comment.

(2009. június 23., kedd)

A kaland

Reggel korán keltünk, hogy felkészüljünk a napi kalandra. Jött is utánunk a kisbusz. Mi voltunk az elsők, így míg összeszedtük a többieket a különböző vendégházaktól, eltelt némi idő. De utána robogtunk, püffögtünk, míg meg nem érkeztünk egy orchidea farmra. Itt elvileg sok pillangót is kellett volna látnunk, de mind elbújtak előlünk – hiába volt kitéve az édes ananász csalinak.

Utána megint a buszban ültünk, ami egy kis ösvénynél kitett minket. A túravezető miközben thaiföld gazdaságáról és a törzsekről mesélt, én a vörös talajban gyönyörködtem és alig hittem el, hogy egy esőerdőben (a szélén) sétálok valahol a Himalája lábánál – mindaz, amiről annyit tanultam, megelevenedett előttem.

Aztán megérkeztünk az egyik hegyi törzshöz: hosszú nyakúékhoz.Thaiföld északi erdeiben sok törzs él. Valamikor a szomszédos országokból vándoroltak át és még ma is szúróbotos mezőgazdasságot (láttam is a buszból) folytatnak, sőt olyanok is vannak, amelyek nem termelnek semmit, nomád életmódot élnek és útközben gyűjtögetnek. Mindegyiknek saját nyelve és írásmódja van, ami nem is hasonlít a thaihoz (pedig a thai sem egyszerű első ránézésre; anno csodálkoztam a koreaiakon, hogy hogyan tudnak gyorsan írni, de amíg a thaiok lekanyarítják a mondanivalójukat, addig sok víz lefolyik Chao Phrayan; no, de aki szeret kanyarokat és hurkokat rajzolni, annak feltétlenül meg kell tanulnia thaiul).

A falu kicsit műnek és mesterségesen berendezettnek tűnt. A helyiek a portékáikat árulták vagy éppen szőttek – lényegében itt sétálhattunk végig (bár mi megkértük az egyik nénit, hogy engedje meg, hogy bekukkantsunk a házába). No, de mindezeket leszámítva, tényleg hosszú nyakuk volt. Senki nem tudja pontosan, hogy miért kezdték el „növeszteni” a nyakukat. Több sztori is létezik. Lényeg, hogy rettenetesen nehéz fém spirállal körbetekerik a nyakukat és időnkét növelik a karikák számát.

(Egy férfit sem láttunk. Bár azoknak nem is hosszú a nyakuk, minek mutogatni őket?!)

Innen vadvízi evezésre vittek. Nagy műanyag csónakkal sodrodtunk le a folyón. Induláskor picit féltem, de túléltem. Sőt mindketten szeretnénk nehezebb utat (vizet) kipróbálni.

Ezután jött az elefántogolás. A meredek helyeken elég vicces volt kapaszkodni és amíg rájöttem, hogy az elefánttal együtt kell ringani, többször is szinte leestem a hátára erősített székből. Az elején olyan érdekesnek és nagyszerűnek tűnt az egész, de aztán amikor nem arra ment az elefántunk, amerre kellett és az irányító egy kampós végű „kalapács” hol egyik, hol másik felével ütötte a fejét, rögtön nem találtam viccesnek az egészt. Ráadásul a miénkkel sok baj volt: félt az út mentén legelő tehenektől és ráadásul friss anyuka is volt.

Innen bambusz tutajon utaztunk a folyó egy csendesebb szakaszán. Nekünk itt nem kellett semmit sem csinálnunk, csupán üldögélnünk. Két szaki (egyik elől, másik hátul) irányította hosszú-hosszú bambuszrúdakkal a tutajunkat.

A kiruccanás utolsó álomása egy vízesés volt, amelynek teraszain úszni lehetett – nekünk ez elmaradt ugyanis nem vittünk fürdőruhát.

Vissza délre

Kicsit izgultunk, hogy elérjük-e az esti buszt, de végül időben értünk vissza. Volt időnk, hogy együnk (egyfajta kókusz lét is ittam a diójából – itt ugyebár nem úgy van mint nálunk, hogy kókusz, mert itt sok fajta van, és nem csak egyszerűen banán, mert abból 4 fajta van). Sőt átcsomagoltuk a cuccainkat és vártuk az értünk jövő autót. Meg is érkezett. Kivitt minket az egyik buszmegállóba. Egy nagy kezű és nagy lábú, szépen kifestett, csüngő fülbevalós, nagy mellű, mély hangú férfi – akarom mondani néni cetliket tett a zsákjainkra és bemutatkozott, hogy ő lesz a hostessünk.

Nekem nem volt semmi bajom – előre felkészültem, hogy transzvesztitákkal fogok találkozni, és már sokszor hallottam, hogy Thaiföld erről híres (az iskolákba még külön vécét is akarnak készíteni a „harmadik” nemnek) –, de Tamásnak furcsa volt, különösen az, amikor a sofőr bácsiba karolt és bájolgott neki. Mindenesetre, azt hiszem, ő lesz számunkra a legemlékezetesebb személy, akivel Thaiföldön találkoztunk. A vele való találkozás után minden nőt jól megnéztünk, hogy eldöntsük, hogy ő most ki is.

(2009. június 24., szerda)

Ayutthaya

– Ayutthaya!! – kiáltotta a kedvenc hostess nénink és kiraktak hajnali fél hatkor a gyorsforgalmi út mellett. Mondanom sem kell, hogy álmunkból ébredve azt sem tudtuk, hogy hol vagyunk és merre kell indulnunk. Előttünk út, mögöttünk út, néhány épülőben levő ház és egy Lotus Tesco. Volt néhány munkába induló ember, aki elmondta, hol a város és néhány taxis, aki el is akart vinni minket oda jópénzért; került egy térkép is és kicsilabizáltuk, hogy merre kell mennünk, de aztán végül mégis egy autó vitt el (véletlenül előbb a puccos hotelhez, majd) a vendégházakhoz. Olyan korán volt, hogy be se csekkoltunk, de azért kaptunk egy szobát és mondta a srác, hogy 7 után lesz személyzet és akkor becsekkolhatunk. Mi persze zuhanyzás után úgy elaludtunk, hogy csak 12 körül csekkoltunk be (Tony’s Place, 350 B). Reggeli/ebéd után sziesztáztunk egy keveset, majd elmentünk megnézni a helyi nevezetességeket.

Hosszú séta után végre felbukkantak a régi épületek, amelyeket a régi királyok (a város Sziám második fővárosa volt) maguknak, családjuk tagjainak vagy Buddhának építettek. Szépek voltak, de az egész még szebb lehetett, amikor nem betonutak vették körül. De így is lenyűgöztek. Nem csoda, hogy bekerült a világörökség kincsei közé (UNESCO).(belépők: 2[wat]*2[személy]*50B) Sétáltunk, fényképeztünk...

A Buddha fejet a gyökerek között, amit annyira akartam látni, végül nem is volt olyan nehéz megtalálni.

És mert kicsi a világ [különösen azóta érzem úgy, amióta Koreában vagyok], találkoztam két románnal. Az egyik Bukarestből volt, a másik Váradról. Eldumálgattunk, majd a legjobbakat kívántuk egymásnak és továbbálltunk.

Aztán kitaláltam, hogy még meg kell nézznünk néhány dolgot, de ránk sötétedett és nem láttunk semmit. Viszont jó nagyot (sőt túl nagyot) sétáltunk (biztos ekkor adta le Tamás a 3 kilót). Kifáradtan, éhesen és nyűgösen értünk haza. Vacsora után viszont visszatért az életkedvünk. Nem is mentünk vissza a szobánkba, hanem a függőágyban ringatózva még beszélgettünk egy keveset, amíg a szúnyogok be nem kergettek.

(2009. június 25., csütörtök)

A vegyes piac

Reggel viszonylag korán keltünk, hogy tudjunk elmenni a piacra vásárolni. Volt ott bugyitól lakatig minden, de mi gyümölcsökért mentünk. Vettünk duriánt (akkor még nem tudtuk a nevét), mangosztánt és rambutánt. A duriánért álltunk a legtöbbet sorba. Miközben a szomszéd pultnál az eladó énekelve hívta a kuncsaftokat, mi igyekeztünk megfigyelni, hogy az emberek hogyan vásárolják a duriánt, de nem igazán jöttünk rá a titokra. A vásárlók megforgatták a gyümölcsöket a száruknál. Az eladó néni megkopogtatta egy bottal és minél üresebben kongott, annál jobb volt. Aztán kicsit felvágta a gyümölcs héját és az emberek megtapogatták a gyümölcsöt és ha tetszett nekik, akkor az eladó feltette a gyümölcsöt a mérlegre és megállapította az árát, majd kibontotta a szúrós külsőt és az ehető sárga részét egy kis dobozba tette. Sikerült (kézzel-lábbal mutogatva) megkérdeznem az emberektől, hogy úgy-e nem kell megfőzni vagy elkészíteni valahogy, hanem nyersen kell megenni. A mellettem lévő nőt jelekkel arra is rávettem, hogy tapogassa meg nekünk a gyümölcsöt. A rambután vásárlás ment a legkönyebben. A néni beledobált egy csomó szőrös golyót egy zacskóba és el volt intézve. A mangosztánt már nekünk kellett kiválasztani és biza nem tudtuk, hogy mi alapján kell. Útban az üzlet felé – Tamás jobbnak látta, ha felszerel szendvicsekből - még sült banánt is kaptam, aminek olyan íze volt mint a sült töknek.

Otthon kipróbáltuk a gyümölcsöket. A duriánnal kezdtük. Különleges gyümölcs: az állaga részben az avocadora emlékeztetett, de ugyanakkor kemény rostok is voltak benne, íze enyhén édes volt, de úgy igazán nem tudom, hogy mihez hasonlíthatnám. A rambután a szokásos volt. De az üde, savanykás ízű mangosztán ízlett mindkettőnknek a legjobban.

A harmadosztályú vonat

11 körül, kicsekkolás után még kicsit leültünk az egyik asztalhoz – mint az oroszok indulás előtt. A vonatállomásra a helyi tuk tukkal mentünk – kicsit másképp nézett ki mint a bangkoki. A vonatjegy (2*15B) Bangkokba meglepően olcsó volt. Később megértettük miért: harmadosztályú vonatra kaptunk jegyet. A vonat elég sokat késett, így volt időnk vásárolni, képeslapot feladni, vámpírt játszani a gumicukorral, megfigyelni, hogy a vonatok nem füttyre/sípszóra indulnak, hanem egy kis harang háromszori kongatására...

Úgy egyeztem Tamással, hogy ő előre megy helyet foglalni és én majd követem. Csak akkor volt időm megfigyelni igazán a vonatot, amikor leültem: tömeg, ablakok mindenhol lehúzva, a mennyezeten körbeforgó ventilátorok, a sorok között milliószor elsétáló ételt-italt kínáló néni, aki a fülében tartotta az apró pénzt...

Új-Bangkok

Amint megérkeztünk Bangkokba, gyorsan szállást kerestünk a vonatállomás mellett. Sok választási lehetőségünk nem volt, így az egyetlen drágább, de még elfogadható árú hotelbe mentünk (Krung Kasem Srikung Hotel, 600B). A szoba tiszta volt, de mintha hagymaszag érződött volna valahonnan.

Ismét a hong kongi vendéglőben ettünk, mert (idézem) máshol úgysem lehet enni thai kínait.

Bár általában nem szeretem a városok nagyon új negyedeit, amelyek tele vannak magasabbnál magasabb épületekkel, engedtem Tamás győzködésének. Végül nem bántam meg, mert a városnak ez a része tiszta volt és mintha az emberek is mások lettek volna. Azt hiszem, ha nem látogatuk el ide, a város úgy élt volna bennem, mint egy hely tele szűk, mocskos és büdös utcákkal, nyomorban élő emberekkel, de így láthattuk az érem másik oldalát is.

Metroval mentünk oda. Örültem, hogy kipróbálhattuk. Egy nagy parkhoz érkeztünk, ahol tavak is voltak. A tavakban nagy halak és még teknős is, a partokon galambok. A tavak körül rengetegen szaladtak, sportoltak. Mi csendesen sétáltunk velük szembe.

Két plázában is voltunk. Láttunk élő bábus sakkjátszmát – amolyan divatbemutató volt, valamint az egyik buddhista szentély mellett díszruhába öltözött néniket, akik énekeltek és táncoltak.Visszafele Sky Train-nel (magaslaton futó helyi vonat) is mentünk egy megállót – így mindenféle helyi tömegközlekedési eszközt kipipálhattunk a listánkon.

Az est szomorú felfedezése az volt, hogy a „hagymaszag” az én táskámból jött és a megerjedt duriánnak volt olyen erős szaga. Tamás röhögött rajtam, én meg szomorkodtam, hogy a ruháim átvették a „hagyma” szagot. Tanulság levonva (már sokadszor): romlandó kaját nem teszsek ruhák mellé.

(2009. június 26., péntek)

Pattaya

Reggel 5 körül keltünk, hogy tudjunk 6 körül elindulni. Kaját vettünk – a szokásos szendvicseket, kakaót és vizet. Jegyet (2*31B) vásároltunk és megkerestük a vonatot. Az utolsó vagonban ültem fel. Ezt foglalták a sérülteknek és a szerzeteseknek, így előbb kerestünk helyet. Szintén 3. osztályú vonat volt (ezért nem lehetett előre jegyet venni és kényszerültünk korán kelni), de nem volt annyira zsúfolt mint az előző napi. Csend volt és nyugalom. Néhány iskolás ült a közelünkben, akik aludtak és egy bácsi, aki újságot olvasott. Úgy éreztem, hogy nagyon hosszú az út és soha nem érkezünk meg, pedig csak 3,5 órás volt. Közben fényképeztünk, megjelölgettem a könyvben és a térképeken, hogy hol jártunk és alukáltunk egy keveset.

Ott úgy döntöttünk, hogy az állomásról gyalog megyünk be a városba. Az elején jó ötletnek tűnt, de egy idő után nyűgös lettem: melegem volt, nehéz volt a táskám, éhes voltam... Ráadásul igényeinknek megfelelő szállást sem kaptunk egykönnyen. Ahol végül megszálltunk (Florida Hotel, 500B), ott is a harmadik emeleten volt szobánk.

Mivel kint meleg volt és fáradtak voltunk (különösen én), úgy döntöttünk, hogy pihenünk egy keveset – természetesen elaludtunk (a meleg kiszívta belőlünk az energiát).

Ébredés után megtömtük a pocakunkat, fürdőruhába bújtunk és lementünk a tengerpartra. A víz elég mocskos volt, de azért belementünk. Én úszkáltam, lebegtem, Tamás egy helyen üldögélt. Hogy ülhet valaki a vízben egy helyben?! Kénytelen voltam ezért körbeficánkolni.

Visszamentünk a hotelbe, hogy zuhanyozzunk és átöltözzünk. Vacsi után ismét a parton sétáltunk. Rengeteg öreg, ronda és perverz pofájú fehér férfit láttunk. Mindegyik szép, csínos és fiatal helyi lánnyal sétált kézenfogva. A part mentén ráadásul rengeteg lány árulta a testét és alig várta, hogy egy-egy férfi nyakába akaszkodhasson. A hotelhez visszavezető úton néhány olyan tánccal is mulattató hely előtt is elhaladtunk, ahol a fő táncos amolyan néni bácsi volt.

(2009. június 27., szombat)

Reggeli séta a tengerparton

Reggel korán keltünk. Már amennyire sikeredett. Kezdtünk egyre kimerültebbek lenni, így egyre nehezebben ment a felkelés. Reggelizés, mail ellenőrzés és az otthon felejtett pénztárca miatt nem sok időnk maradt a sétára, de azért a fotók, amelyekért tulajdonképpen mentünk, meglettek.

Aztán még jól megnéztük a partot, a sétálóutcát és siettünk haza bepakolni.

Utazás és megérkezés

A helyi busszal (=platós autó) kivitettük magunkat a buszállomásra. Alig fél órán belül indultunk is. Még beszéltük az utcalányokról (hogy a útikönyv szerint akár Romániából és Moldovából is származhatnak – íme itt is jó a hírünk), a gyerekszexről – mert itt olyan is van, és aztán elbóbiskoltunk.

Bangkokba érkezve, sétáltunk egy keveset szállást keresve, de aztán úgy döntöttünk, hogy a régi városnegyedbe megyünk. Ott szerettünk volna aludni, ahol első éjszaka, de sajnos minden (két vagy duplaágyas) szobájuk foglalt volt. Nem tehettünk mást mint a közeli hotelekben keresni szobát. Ekkor már legfőbb kritériumunk a légkondi létén kívül a WiFi használhatósága volt. Becsekkolás (Rajata Hotel, 850B) után még szobát is cseréltünk, csakhogy rendes kapcsolatunk legyen. Amúgy épp időben érkeztünk oda, mert eleredt az eső.

A hotel olyan szempontból tetszett, hogy volt egy kis papír, amivel felhívták a vendégek figyelmét, hogy ha lehet, használják több ideig ugyanazt az ágyneműt, mert a sok mosás és mosópor szennyezi a vizeket. Kár, hogy mi csak egy éjszakát maradtunk és így moshattak utánunk.

A híres Thai masszázs

Megvártuk, hogy elálljon az eső. Elmentünk enni. Ugyanabba a sarki vendéglőbe, ahol első napokban is ettünk. Rendeltünk. A néni kétszer is visszajött, hogy nincs ez meg az – kicsit csalódott voltam. Visszamentünk a hotelbe – emészteni. Masszázs előtt jó is volt, mivel a nénik még a szúszt is kinyomkodták belőlünk.

Úgy döntöttünk, hogy hagyományos egésztestes masszázsra fizetünk be (2*160B). A helyiségben eukaliptusz illat terjengett. Nekem jól esett ez a friss illatt. Az előtérben belesüppentünk a nagy barna bőrfotelekbe, és amíg a nénik megmosták a lábainkat, teát ittunk. Már az elején megállapították, hogy Tamás magas, de amikor nem fért el a lába a tálkában, mindenki nevetett. Utána egy elfüggönyözött részbe mentünk, ahol át kellett öltöznünk. Persze fordítva húztam a nadrágot és miattam Tamás is. De az egyik néni segített rendesen felvenni és megkötni a derékban tízszer bővebb nadrágot. Lefeküdtünk a földre és következett a tulajdonképpeni masszázs.

A thai masszázs nem olyan, mint amihez otthon hozzászoktunk. Inkább nyújtásból áll. A lábainkat, kezeinket jobbra-balra-le-fel kitekerték, húzogatták, lábukkal és kezükkel nyomogatták, néhány másodpercre elzárták a vérereket... Lentről kezdték és úgy haladtak felfele: lábujjak, talp, lábfej, lábak, ujjak, kézfejek, karok, hasrafordulás után a fenék, hát és váll következett. Hol csiklott, hol fájt, de tudom, hogy többször is gondoltam arra, hogy nem bírom tovább és lerántom a nénit magamról. A fej része viszont nagyon kellemes volt. Megmasszírozták a fejbőrünket és utána meleg nedves törülközön keresztül az arcunkat.

A néni, aki belépett a szobába, hogy Tamást masszírozza, kissé ijedten nevetett: mit fog egy ilyen hatalmas testtel kezdeni?! Sőt, az elején együtt is nevettünk, mert mindenki kicsit zavarban érezte magát. De végül egész jól sikerült neki minden. Masszázs után, a teánál ismét megjegyezték, hogy a pici párocskám bizony jó magasra nőtt.

(2009. június 28., vasárnap)

Amikor nem te mész a piacra, hanem a piac jön hozzád

Anno Domine, amikor Bangkokban még több volt a csatorna mint az út és autó helyett csónakokkal közlekedtek, az emberek cölöpös házakban éltek a víz mellett. A napi/heti betevő falatot a házuk előtt elhaladó csónakokból vásárolták. Ezért nevezték illetve nevezik ezt a fajta piacot úszó piacnak. Ma már kevés van belőlük.

Mi a Taling Chan nevezetűhöz mentünk. Ez nem annyira ismert a turisták körében – bár egy idő után volt belőlük elég – és nem is annyira piac mint inkább vendéglő. Éppen ezért úgy döntöttünk, hogy ott, a vizen lebegve fogunk reggelizni. Útközben azért mégis vettünk kaját: Tamás szendvicset, én sült banánt (érdekes módon ennek a sült almához hasonlított az íze).

A 79-es számú helyi busz vitt el minket oda (jegy: 2*14B). Jó sokat kellett utazni, de a jegyadogató (még mindig lenyűgözött minket a technika) és egy kedves néni szólt nekünk, hogy mikor kell leszállni.

A vizen nagy fém stégek lebegtek, kétoldalt melletük pedig a csónakok. A lebegő stégeken alacsony asztalkák voltak néhol egészen alacsony kis műanyag székekkel. A csónakokban sütöttek-főztek és onnan érkezett az étel az asztalokhoz. Körbesétáltuk a helyet: Tamás fényképezett, én azt figyeltem, hogy hol mit készítenek és mit ennék szívesebben. Végül egy nagy hal mellett döntöttem és kevés győzködéssel Tamást is rávettem, hogy ez legyen a reggelink. Leültünk egy szabad asztalhoz (Tamás székre, én a földre) és rendeltünk is. A hal (140B) mellé kaptunk 2 féle csípős szószt, amibe mártogathattuk a húst. Úton a buszhoz vettünk még gyümölcssalátát és szárított sós-édes banánt. Közben felpróbáltuk a helyi „szalmakalapot” és megcsodáltuk az érdekességeket pl. azt, hogy a piacon még tükörtojást is lehet kapni...

Chao Phraya - a folyó

Annyi közlekedési eszközt kipróbáltunk már. Egyetlen egy hiányzott csak: a csónak. Ki kellett próbálni! A régi városnegyedtől a kínai negyedig csónakáztunk hosszú nyakú/farkú csónakkal (500B).

A csónakázás élmény volt. A víz be-be csapott és nem egyszer hittük azt, hogy a csónak ketté törik alattunk vagy inkább a hullámok hátán.

A kínai negyed

A kínai negyednek sajátos hangulata volt: régies épületek az újak között, kínai zene, kínai kaja, az otthonról már jól ismert kínai termékek kipakolva a járdákra úgy, hogy alig lehetett közlekedni, kínai Buddha és kínai egyebek. És minden pirosba, a szerencsét hozó színbe volt öltöztetve.

Otthon naívul azt hittem, hogy itt fogunk majd szuveníreket vásárolni. Aztán mégis úgy döntöttünk, hogy a plázákhoz megyünk.

Az utolsó vacsora

Kenyeret nem törtünk, mert nem volt és bor helyett is sört ittunk.

Mivel annyira rákattantunk a gyümölcsökre – különösen az ananászra, itt is rendeltünk a kaja mellé gyümölcssalátát. A megdöbbentő csak az volt, hogy a kedves és angolul egész jól beszélő néni sót (!) kínált melléje.

AE2

A hotel előszobájában, ahol a csomagjainkat hagytuk a reggeli kicsekkolás után, újra át- és becsomagoltunk. Majd vártuk, hogy teljen az idő és csak ültünk egymás mellett, egymáshoz bújva. Majd elindultunk a buszhoz (Airport Express 2), amit akkor néztünk ki és vettünk rá jegyet (2*150B), amikor a 79-es megállóját, a pénzváltót és a csónak indulási pontját kerestük. Mielőtt indultunk volna eleredt az eső. Úgy ömlött mintha dézsából öntötték volna. Kicsit féltem, hogy mi lesz, ha nem indulnak majd a repülőink, de féltem hangosan kimondani. Inkább becsuktam a szemem és szinte teljes egészében átaludtam a kicsivel több mint egy órás utat. A reptéren kinéztük a becsekkolási pontokat. Majd következett a rövid, de nehéz búcsúzás.

(2009. június 29., hétfő)

Megérkezés

Úgy a repülő mint a buszutat végigaludtam, mégis kómásan érkeztem. Hiányzott Tamás, Thaiföld és úgy éreztem, hogy a kelleténél sokkal gyorsabban repült el az idő.

----------

----------

Így utólag átgondolva annyi minden kimaradt (a csótány, a paprika alakú és a lila színű gyümölcs, az emberek különböző típusai, a hangulatok, a megfigyelt és elmúlasztott dolgok, az utolsó tuk tukos kalandok...), de most ennyivel be kell érni.

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Esőben süt a nap és napsütésben esik, ebből előbb-utóbb szivárvány lesz. Néha szoktam látni ilyet, főleg ha esik az eső, süt a nap vagy fordítva és még az ablakon is kinézek. A mai különlegesebbeknél is különlegesebb volt. Alapvetően szeretem a szivárványt nézni, mert viszonylag nem gyakori jelenség, nagyon ritkának azért nem merném nevezni.

Ha elképzeljük az égboltot, tetejétől lefelé, egyirányban szokott leggyakrabban szivárványszínekben pompázni a kékség. Felénk ritkán megesik, hogy a teljes égbolton kirajzolódik, mintha egy félkör lenne, boltívet rajzol a fejünk felett. Na de, amit ma láttam azt el kell mesélni, ha már nem fényképeztem le.

Úgy kezdődött, hogy sütött a nap, eleredt az eső, sokáig esett még most is esik, de közben kisütött a lenyugvó nap. Ekkor halvány szivárvány rajzolódott ki, nem akartam jobban szemügyre venni, mert már láttam ilyet… mikor erősebben látszott mégis megnéztem. Félkör volt. Tetszett, de ami lenyűgözött, hogy megjelent egy második fényív is, a csodapárocskája.

..és szép lett az este, mert vízár mellett fényárban is úszott a világ.

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Nemrégiben úgy gondoltam ellátogatok eperföldre némi gyümölcsöt szedni. Terv az volt, hogy egy nagyobbacska vödröt teli szedjek. Emlékszem mikor tavaly voltam, egy óra alatt végeztem, telipakoltam a vödröt szép nagy szemű eprekkel. Gondoltam most is hasonlóan lesz, persze azzal tisztában voltam, hogy idén kevés volt tavasszal a csapadék, mindenki arról beszélt és beszél, mennyire nem fog semmi megteremni a földeken.

Eperföldre érve meglepetten tapasztaltam, hogy a gyümölcs mennyisége nagyjából hasonló a korábbi években megszokotthoz (legalábbis annyira azért nem kevesebb, mint mondják), tehát mégis csak termett gyümölcs. Viszont rá kellett jönnöm, ill. nagyon hamar rájöttem, hogy habár rengeteg eperszem nőtt a töveken, ezek mégis aprócskák, nehéz szedni, lassan lehet haladni. Mindennek ellenére a vödör teli lett (ennek időigényét nem merem leírni. Felemeltem a vödröt. Könnyű volt, feltűnően könnyű. Előző évben is ezt a vödröt használtam, derengett, hogy mintha akkor ez a mennyiség nehezebb lett volna.

Kijáratnál megmérték a szedett mennyiséget. Valóban kisebb volt a tömege, mint ami bennem élt, nagyjából 10%-al. Nem értek a biológiához, de azért felmerült bennem a kérdés, ami azóta is foglalkoztat. Addig egyértelmű, hogy kisebb a csapadék mennyisége, ezért kisebbre nőnek a szemek, de a kisebb szemek összességében miért könnyebbek!? Eszembe jutott, mi van, ha a „trágyától” nőtt volna csak meg, de minden más természetes hiányzik belőle…

Azért, az íze finom.

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

hogyan lehet ide importálni a bejegyzéseket egy másik blogból?

 

köszi! :*

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

... egy szombat, amit annyira vártam. fél háromra díszbe öltöztettem magam - legalábbis a szívem és mosolyogni igyekeztem. a buszmegállóban találkoztam száng-dzsinnal (előző este a sötétben úszódát írtam, még jó, hogy nem oda ment). elbuszoztunk a célpont felé. a sor vége majdnem a buszmegállóban volt. beálltunk hát. kicsivel több mint másfél órát álltunk a sorban (haladtunk csigagyorsasággal). de még kaptunk ingyen jegyeket. közben megbeszéltük, hogy a szurkolók megvernek-e - megnyugtatott, hogy itt nincsnek huligánok mint európában; hogy egy meccs 3-4 órás - ki fogja azt kibírni?!; hogy az apák megverik a gyerekeiket (természetesen ez is korean traditional...) - mi több a tegnap crisszel az olvastuk, hogy a feleség is csak verve (volt) jó [minimum 3 naponta]. mielőtt bementünk volna vettünk deliiiisösz csikint (hm...).

leültünk. száng-dzsin röviden ismertette a szabályokat. onnantól kezdve hangosan szorkoltunk - természetesen a helyi csapatnak:

HAJRÁ SAMSUNG LIONS! SAMSUNG LIONS A LEGJOBB!

a meccs közepén elővettük a csirkét és jól megettük. (most már értem, hogy a filmekben miért van mindig egy hot dogot áruló bácsi a színen). aztán vettem új krumplit. cukrot kínáltak hozzá - szinte szemberöhögtöm. először azt hittem a csaj összetéveszti a sugart a salttal. de nem. kipróbáltam és tényleg cukor volt. és úgy döntöttem, nem rontom el a krumplit vele.

hullámoztunk, lelkesítettük a csapatot, beszélgettünk... nagyon jól telt! bármikor szívesen elmennék még egy baseball meccsre (néhány után biztos érteném az összes szabályt :)). 

azt hiszem, ez az egyetlen sportesemény, amit élőben néztem. (á, mégsem! a szüleimmel szinte minden évben elmentünk megnézni a pacikat, ahogyan versenyeznek, táncolnak, akadályt ugranak.)

 

... egy vasárnap, amikor dolgoznom kellett. sok-sok óra álldogálás után sajgott a lábam. de így is megérte! egy (lefordítva) angol vásár volt a helyszín. itt sok-sok angol iskola/intézmény bemutathatta a tevénységeit. a village 3 játékkal próbált minél több gyereket és szülőt odavonzani. az egyiket én vezettem. a lényege az volt, hogy a gyerekeknek/felnőtteknek egy-egy kérdést kellett kihorgászniuk (mágnes volt a horgászbot végén és a halacskán). ha helyesen válaszoltak, akkor kaptak egy kis ajándékot.

 

... egy másik szombat, amikor táncolni mentünk. és szeho nem ismert meg (vagy nem akart megismerni)... furcsa, de nem esett rosszul.

----------

már csak 17 nap a nászútig!! :)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

már 12 hete dolgozom a villige-ben és még 11-et fogok (amiből 1 hét szabi lesz).

és most végre kaptam névkitűzőt. azt hiszem épp ideje volt... nehogy már elsiessenek valamit!

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Gyönyürű! Ezt mondogatta magában. Közel egy éve lakott itt, de nem volt még alkalma ezt érezni. Már-már arra gondolt, hogy nincs egy olyan hely, amely nyugalmat és békességet sugároz. De most végre megtalálta!

Lassan sétált az esőben új lila ernyőjével.  Teste mintha nem is létezett volna. A lábak, amelyek vitték előre, mintha nem hozzá tartoztak volna. Pedig ahogy haladt felfele a dombon cipője beázott, ingét átitatta az izzadság és az eső. Nem számított.

A bársonyos bokrok között érezte az idő végtelenségét. A nemidőt. Volt ideje Istenre és kedvesére gondolni. Összefonódni velük lelkileg. Közel engedni magát hozzájuk. Tisztán állni előttük. Igen, tiszta volt. Végre! A hetek alatt felgyűlt gyűlölet szempillantás alatt eltűnt. Szabadnak érezte magát. Lelke újjongott.

A lassú vonat hozta ide. Gyönyörű út volt. Szeretett volna örökké azon a vonaton maradni. Szerette volna, ha sosem sötétedik be. Szeretett volna átnyúlni az ablakon és megérinteni az (vas)útszéli fák ágait. Szeretett volna örökké gyönyörködni a tájban. A hegyekben, az erdőkben, a kisvárosokban, amelyeket az út során érintettek. Arra gondolt, hogy mennyire hasonlít ahhoz a másik helyhez (pedig itt nem is kanyargott a vonattal egy folyó sem).

Úgy érezte, jó egyedül lennie. Nem kellett senkihez szólnia. Nem tartozott senkinek felelősséggel. Nem volt egyéb dolga, csak kibámulni az ablakon vagy lassan felfedezni, hogy ki(k) a Sheep Man és miért kell neki táncolni.

Tudta, hogy egy ilyen út végállomása csakis különleges hely lehet. Egy kis, elfelejtett, istenhátamögötti hely. Az emberek egyből kiszúrták, hogy nem közülük való. Kicsit megbámulták, de nem annyira, hogy sértsék vele nyugalmát. Örült a kisvárosnak. Olyan más volt itt a hangulat. Tudta, hogy azon a helyen, amit most otthonának nevez, kitör a péntek esti láz. Örült annak, hogy most nincs ott. Az eleredő eső sem tudta lelohasztani  jókedvét.

Keresett egy (love) motelt. A recepciós itt is megbámulta. Mit keres ez itt egyedül?! Ez a hely sem volt másabb azoknál, amelyekben eddig volt. A fürdőben tusfürdő, sampon, a szobában tükör, amely rámutatott a lábain lévő zsírpárnákra (utálta), a tükör előtt hajzselé, hajszárító, papír(zseb)kendő, hamuzó, melette tévé, mindezekkel szemben egy hatalmas ágy. Zuhanyzott, majd miután kipróbálta, hogy a 6 kapcsoló közül melyiket kell lenyomni ahhoz, hogy a világítás neki tetsző legyen, ágyba bújt. Aludni szeretett volna, de rátört az egyedüllét (túl nagy volt az ágy ahhoz, hogy egyedül aludjon benne, a színes fényeket sem lehetett volna kivel élvezni... meg különben is). Hogy elnyomja ezt az érzést bekapcsolta a tévét. Filmrészleteket nézett. De nem segítettek rajta. Úgy döntött kikapcsolja és inkább bárányokat (birkákat, lovakat, paradicsomokat és mangalicákat) számol.

Másnap korán kelt. Hosszas készülédés után elindult. Elindult a csodák helyére. A nagyvilág egyik olyan pici szigetére, ahol egésznek, üresnek és boldognak érzehette magát.

 

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Nagyszerű érzés reggel 5 után egy kicsivel ébredni. Köhögésrohamra. Különösen az után, hogy éjjel 1 után alszol el, mert a köhögés miatt mire mély álomba szenderülnél, felébredsz újra meg újra meg újra...

A reggeli szürkületben mi mást tehetnék?! Írok. Úgyis rég tettem. Azt sem tudom igazán, hogy mik történtek azóta. Nálam ugyanis, ha probléma megoldva, akkor probléma elfelejtve.

Időközben rájöttem, hogy ha még egy-két évet maradnék, akkor teljesen érteném, hogy mit mondanak. Olyan szintre jutottam, hogy meg tudom kérdezni a sarki bódés nénitől, hogy melyik busz megy az állomásra (és még a választ is megértem) és azt is megértem, ha a kórházban rákérdeznek, mi bajom. Büszke vagyok magamra. De akkor sem maradok még egy-két évet. Megyek. Haza. Megyek. Új életet kezdeni. Megyek annak ellenére, hogy még nincs ahol nyugovóra hajtanom a fejem és nincs állásom, aminek a következtében majd a betevő falatot megvehetem.

De előtte még elmegyek (elő)nászútra. Krungthepbe, hogy megkérdezzem a helyi lakosokat, hogy miért sziámi a sziámi macska. Persze akkor, ha nem lesz újra lázongás, a disznókór nem terjed el túlságosan és a turisták nem lesznek öngyilkosok és csomagolják fejüket zacskóba.

Meg voltam a fővárosban. Kétszer. Másodszor földalattival utazgattam. Amire szintén büszke vagyok, mert a város 10 milliós és 8+4 metrovonala van, és egyszer sem ültem rossz vonalra (Budapesten bezzeg igen.) Meg ezidőben magamban/magam alatt laktam – már ha igaz az az elmélet, hogy az ember ott van otthon, ahol a ruhái vannak.

Meg azt hittem, hogy 18 gyereknél többre nem kell vigyáznom – az már több mint egy focicsapat. De a héten ez a feltevésem megdölt. 20 gyerekem van. Időközben rájöttem, hogy szavaknélkül is meg tudom értetni magam. Ugyanis annyira fájt a torkom, hogy nem szökkentek ki a szavak fogam kerítésén. Nem kell ordítozni a gyerekeknek, hogy rendet tudj közöttük rakni (nem mintha különben szoktam volna). Azt viszont megfigyeltem, hogy néha hiába beszélsz velük, mert nem hallják meg. Nem azért, mert nem akarják, hanem azért, mert annyira nem ismerős a nyelv, hogy amolyan háttérzajként hat. (Egyszer mintha tanultam volna erről – mert az ember [lánya] csak olyan dolgokat tud megfigyelni, amelyeket ismer – de nem tudom, mi a jelenség neve.)

Meg közben ünnepelhettem, hogy valamikor megszülettem. 23-24-25 éve (kinek ahogy tetszik). De a lényeg az, hogy kaptam virághagymát, amit elültettem (természetesen fejjel lefelé – micsoda szakértelem). És most felfedeztem, hogy egy újabb hajtása van (összesen tehát 7 helyen bújt ki).

Meg... Meg... Még annyi minden történt, de azt hiszem, most inkább megpróbálok még egy órát aludni.

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

- Tell us a country with ‘p’ in Eastern Europe!

- Bolivia!!

- Not with ‘b’!! With ‘p’!!!

- ‘P’ like in prostitute?!

 

----------

 … ennyit az amerikaiakról.

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

...a 6(7). fővárosba az első királyságért.

(tessék szorítani nekem)

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

„Felcsipötüztem” a képeket. Utána 15 percig csak néztem szembe a gyerekkel --- mozdulatlanul. Megigézett kék szemével (ami valójában zöldes szürke, de lehet a kék kockás ing az oka mindennek). Bal kezével a fejét vakargatta a füle mögött, mintha tanácstalan lett volna. A másik kezéről a hüvelykujját a szájába kapta --- talán azt gondolta, hogy abból kiszívhatja az igazságot (a felnőtteknek csak azért nem jön össze semmi, mert azt hiszik a kis ujjukból kell kirázni).

Csak néztem és néztem... Aztán ez a tanácstalanság az arcán lassan átváltozott. Egyre inkább úgy nézett ki, mintha kérni akart volna tőlem valamit. Mintha már sejtette volna, hogy hogyan kell hatásosan udvarolni. Szelíden, gyengéden, puhán.

Máig is azon gondolkodom, hogy vajon a szőke herceget látom benne vagy az anyai ösztöneim ébredtek fel... Bárhogyan nézem is, ha megszólalt volna, akármit is mondott volna, nem tudtam volna ellenállni neki. De nem szólt hozzám csak közel húsz év után. És nem tudok ellenállni neki. Most is megigéz.

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

Szokták mondani nem mindegy hogyan állunk hozzá a dolgokhoz...

Ha kedvem tartja mozogni, szívesen úszkálok. Több útvonalon is el lehet jutni az uszodához, általában a megszokotton megyek, ha előtte elintézni valóm akad, akkor egy másik utat választok. Most úgy alakult, hogy úszás után el kellett mennem még valahová. Így a második úton mentem ellenkező irányba. Már jó párszor jártam azon az útvonalon, de ebben az irányban csak egyszer, most először. Meglepődtem magamon. Most vettem csak észre, hogy menet közben van egy nagyon szép, felújított templom. Nem értem eddig miért nem tűnt ki, mert valóban kitűnik a sok épület közül.

Ezek szerint valóban nem mindegy honnan közelítjük meg a világot!

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

szombaton éjjel lefeküdtem aludni semmit sem sejtve arról, hogy mi fog rám várni... vasárnap, amikor megébredtem, már sehol sem volt. csak a hűlt helye. én meg csak vártam és vártam... és vártam. ott volt a kabátja a széken, ott voltak a cipői a szekrényben, a törülközői ott lógtak a szárítón, az edényei mosatlanul hevertek szanaszét a rezsón, a kagylóban és az asztalon és maradt a szemét és a kifizetetlen számla. mintha bármikor visszatérhetne. de elment. most már konkrétan tudom. bár egy kis kétely néha-néha beférkőzik a szívembe. de elment. semmit sem mondott, üzenetet sem hagyott. hogy lehet valaki ennyire... hm... pofátlan. antiszociális. mittomén.

tudtam, hogy eljön ez a pillanat. vártam is. de most olyan üres a lakás. úgy érzem, hogy megnőtt és kong.

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

A szüleim azt hiszik, hogy Marosvásárhelyre megyek vissza. A barátaim egy része velem akar lakást keresni Kolozsváron vagy különböző programokba akarnak beszervezni. A kedvesem Magyarországon vár. Valójában mindegyik helyen ott vagyok. Azt is tudom, hogy egy kis részem Daeguban fog maradni. (Ha nem akarsz emberekhez ragaszkodni, sose maradj egy helyen három hónapnál többet!!!)

Olyan minthta nem tudnám, hogy mit akarok. Pedig tudom... Csakhát mégis bennem van egy olyan szétszakadási érzés. Amikor ide jöttem nem fájt és nem éreztem semmit. Csak úgy magam mögött hagytam azt a „másik” világot. Most viszont egyre nehezebb nemet mondani. Mindenkit szeretek és mindenkihez közel szeretnék lenni, de csak egy nyertes létezik!

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!

20 számítógép, 20 monitor, 20 billentyűzet, 20 egér, 20 szék és némivel több ember. Alapvetően nem szokott probléma lenni a helyfoglalással, mindenkinek jut megfelelő, azonban a mai nap más volt, olyan különleges fajta. Számonkérés idején mindenki úgy gondolja ott kell lennie az órán, gépet, széket, helyet kell foglalnia feltétlen, sőt...

A terem előtt olaszos módon "felsorakozott" a csapat, mindenki várta a nagy pillanatot, az ajtónyitás idejét. Ilyenkor a szinte mindenki egyszerre lép be az 1 méternél alig szélesebb ajtón és szék szék szék!!! Megindul a roham. Magam is a kiszemelt hely felé tartottam -csak úgy nyugodtan- leülnék a helyemre.... lecsapott rá más.. új hely keresés.. leteszem a táskámat... majd a következő információt kapom -az előbb említett személy üzenete a mellettem ülő, akkor még álló tolmácsolásában-: az a szék foglalt. Mondom a mellettem lévőnek, hogy persze, foglalt, mert ott a táskám. Az üzenet feladója végül személyesen szólt hozzám, nagyjából az ugyanazt a félmondatot ismételte. Sajnálatos módon neki is el kellett mesélnem, hogy valóban foglalt, mert ott vagyok.

Óvodás korom óta nem értem, hogy lehet jelenlét nélkül helyet biztosítani -ellenértékes szolgáltatásoktól tekintsünk el-, ezt feldolgozni azóta sem tudtam.

...2 órával később az előbb megismert székelő tőlem kért tollat kölcsön. Felmerült bennem a kérdés... most miért nem próbált meg elzavarni?

Pontszám:

 

 

0 (0)

Jelentkezz be a szavazáshoz!