tutorázik

utazás bejegyzései

…biztonsági ellenőrzésen túl, szomorúan és mérgesen leültünk várni a gépet. Szomorúak azért voltunk, mert elvették a magunkkal vitt mézes üveget teli mézzel, mérgesek pedig azért, mert szemünk láttára öntötték ki a szemétbe. A járat indulásáig még egy óra volt, párocskám pihent és olvasgatott, én nézegettem a repülőket hogyan szállak fel és le. Már látni véltem a mi gépünket is, utóbb kiderült annak egészen más az úti célja, miénk csak később érkezett meg.

Végre a beszállókapuhoz szólították a népet. Valami oknál fogva elég sokat kellett várni a beszállásra hívás után, legalábbis akkor így tűnt. Elbóbiskolva álltunk egymás mellett. Mellettünk várakozó baráti társaság hangosan beszélgetett, nem figyeltem mit, nem is érdekelt, egészen másra gondoltam. Megérkezett Tibike! Ez meglegyintette fülemet. Hadd mutassam be Tibikét! Végigröppent fejemben, egy kisgyerek mit keres egyedül a reptéren, erre mégis csak fel kellett néznem mi is történt. Mindenki Tibikét üdvözölte, kisgyereket nem láttam, megtermett vigyori fiatalembert viszont igen. Ő lenne Tibike?

(2009. június 19., péntek)

Incheon – reptér

Csak egy esetért térek ki erre. Amikor beálltam a sorba, hogy becsekkoljak, az egyik őr rám nézett és valami „my yahoo” szerűséget motyogott. Én legalábbis ezt értettem. Aztán, amikor az O-zone-t is megemlítette, rájöttem, hogy Románia legismertebb énekéről a Dragosta din tei-ről van szó.

A találkozás

Amikor kijöttem az utolsó kapun is, Tamás ott várt rám. Megöleltük egymást. Most így utólag visszagondolva akkor még kicsit idegenek voltunk egymásnak. De mégis olyan jó érzés volt, hogy végre a szerelmemmel lehetek, azzal, akivel már hónapok óta készülök találkozni és nem is akárhol.

Felültünk az első buszra, amelyik a repülőtér épületei között kezdett el keringeni. Kicsit gyanús volt, hogy rajtunk kívül nincs egy turista sem, de azért nem szálltunk le. Jól tettük, mert végül a busz terminálnál találtuk magunkat. Kis kérdezősködés után felültünk az 556-os buszra, amelyik a kinézett szálláshely közelében tett le. Büszkék voltunk magunkra, hogy már első nap kipróbáltuk a helyi buszjáratot.

Két dologra szeretnék kitérni. Az egyik az, hogy egyből feltűnt, hogy a busz sofőrje nem a bal oldalon, hanem a jobb oldalon ül és a busz nem a jobb sávon megy, hanem a balon. Ha az ember lányába gyerekkorában jól belenevelték, hogy átkeléskor egyszer balra nézzen és utána jobbra, akkor nehéz megszoknia, hogy itt pont fordítva működik minden. Nekem legalábbis nagyon nehéz volt, de szerencsére ott volt Tamás és vigyázott rám.

Amúgy, ha nem volt lámpa, akkor mindenki egyszerre akart menni – mondjuk a kínai nagy forgalmi összeviszsaságot nem múlta túl, de valahogy kínában hajlandóbbak voltak megállni.

A másik lenyűgöző dolog a jegyadogató eszköz volt - egy oldalain zárt hosszú henger, amely kényelmesen elfért a jegyadogató kezében és ami kincseket rejtett. Nekünk legalábbis úgy tűnt. Ebben a csodadobozban ugyanis különböző értékű jegytekercsek voltak, apró pénzek, és néhány kitt-katt, csitt-csatt után a kezünkben tarthattuk a visszajárót és a jegyeket.

Kétes kis szűk utcákban [a tipikus hely, ahol az ember lánya megkérdi magától nem egyszer, hanem sokszor, hogy jó helyen jár-e] való gyaloglás után megtaláltuk azt a vendégházat, amit már otthon kinéztünk. Egy kétágyas szobájuk volt  még és úgy döntöttünk, hogy kiveszük (Roof View Place, 690 B).

Egy kevés séta, vacsi és az otthoniakkal való beszélgetés után rögtön ágyba is kerültünk, mert mindkettőnket kimerített a 10-20 órás utazás.

(2009. június 20., szombat)

Az első reggeli

A szobához reggeli is járt. Mi végül müzlit választottunk gyümölcsökkel. Tamás még kávés kakaót vagy inkább kakaós kávét is készített. Ekkor kattantunk rá az ananászra, amit utána többször is vettünk az utcai árusoktól. Olyan más íze volt mint az otthoninak! Érett volt, édes és zamatos.

Olyan otthonos hangulat uralkodott – én is mosogattam el az edényeinket.

Bangkok – az összevisszaság

Nem tudom, hogy hova akartunk menni és végül mit láttunk abból. Olyan céltalannak tűnt ez a nap. Kijelentkeztünk a hostelből és átjelentkeztünk egy másik közeli hotelbe (Pink Hotel, 590B). Elmentünk pénzt váltani, mert eddig a Tamás 20 eurójából éltünk. Vettünk az utcán facsart zöldhélyú mandarin/narancs(?) levéből (25B), ami szintén nagyon ízlett nekünk. Az utunk során utána többször is vettünk ilyet, bár a sokszínű körmű bácsit, aki legelőször kiszolgált minket, többet nem láttuk, hiába akartam lencsevégre kapni a kezeit.

Aztán elindultunk várost nézni, de a sok járkálás ellenére egyetlen egy buddhista szent helyet néztünk meg (Wat Thewarat Kunchorn, belépő: 40B). Elviselhetetlennek tűnt a meleg, izzadtünk, alig láttunk, (semmi túlzás nélkül) hányingert keltő utcákon sétáltunk, túl sok volt az új és erőteljes illat, mindenki küldözgetett jobbra-balra, mindenki mást mondott vagy többet mint amennyit szerettünk volna --- én szédültem.

Délután hazamentünk megnyugodni, erőt gyűjteni és este még sétáltunk egy kicsit a környéken. Főleg egy buddhista templom udvarán, ahol meg is vártuk, hogy elkezdjék a szertartást és egy-egy műanyag széken ülve behallgattuk az imádkozásukba. Annyira másként hangzott mint a koreai buddhista szertartások – nemcsak a nyelv, a stílus is. A Buddha szobrok is másként néznek ki. Szeretném tudni, hogy miben vallanak mást.

----------

Érdekesség, hogy a thaiföldi emberek nagyon tisztelik a királyukat (erről tanúskodik úton útfélen, vendéglőkben, pályaudvaron az a sok óriási aranykeretes kép, plakát...) és a buddhista szerzeteseket (pl. a metron nem csak arra figyelmeztették az embereket, hogy időseknek és várandós nőknek adják át a helyüket, hanem szerzeteseknek is).

(2009. június 21., vasárnap)

Bangkok – a második próbálkozás

Ezúttal csomagokkal a hátunkon elindultunk, hogy megnézzük a legnagyobb templom együttest és a királyi palotát. Persze engedtünk az egyik ember ajánlatának, aki rögtön talált nekünk egy tuk tukost, aki 10 bátért el akart vinni városnéző körútra. Kis gondolkodás után végül belementünk. És ez lett az első tuk tukos utunk. Először élvezetes volt, de aztán engem zavart, hogy be kell szívnom az összes autó kipuffogó gázát és el kell viselnem minden autó melegét. Mindig megígértem magamnak, hogy többet nem, de aztán újra meg újra utaztunk ezzel a fura utazási alkalmatossággal. A 10B-os út trükkje az volt, hogy a tuk tukos, ha elvitt különböző helyekre – ahova nem is akartuk és ami nem is volt benne az eredeti tervben -, akkor különböző kuponokat kapott. Így jutottunk el a 45 méteres Buddhának otthont adó templomon kívül egy ékszerüzletbe, ahol 5 percig kellett sétálnunk (így volt időnk megtárgyalni, hogy milyen lesz a karikagyűrűnk), egy TAT információs irodához (ahol egy buzi hangú tag mindenképp egy tervet akart nekünk kitalálni – egy olyan tervet, amit már otthon az ő szakértő véleménye nélkül együtt is kitaláltunk; ráadásul azt mondta, hogy nem vagyok elég nyitott szívű, mert arra a kérdésére, hogy honnan vagyunk, nem akartam válaszolni – tudtam, hogy úgysem tudná meg ki vagyok – az örök dilemmám: ha azt mondom, hogy Romániából vagyok, azt hiszi román vagyok, ha azt mondom Magyarországról, akkor hazudok) és egy jegyirodába a vonatállomás közelében. Amikor elárultuk, hogy megnéznénk azt, hogy mennyi és mikor indul a vonat Chiang Mai-ba, akkor a tuk tukos bácsinak nagyon elkerekedett az arca. Miután a jegyekkel a zsebünkben visszatértünk, már nem is volt ott.

A Wat Phra Kaew és a Királyi Palota

Egy másik tuk tukossal visszamentünk a Palotához (belépő: 160B). Még épp volt idő átöltözni (az én háromnegyedes nadrágomat még elfogadták, de Tamásnak nadrágot kellett cserélnie) és bejutni a zárás előtt.

Micsoda pomba, micsoda ragyogás, minden arany és csillogó akárcsak a mesékben – csak a kacsaláb hiányzott a palota alá (habár ez a kastélyokhoz jár). Csodálkoztunk, ámultunk-bámultunk, fényképeztünk, sétáltunk az épületek között és bennük is, ha a cipőinktől megszabadultunk.

A több mint 13 órás vonatút

Végül elsőosztályra szóló jegyeket vettünk, hogy együtt lehessünk és ne zavarjon minket senki. Csak én zavartam a mellettünk lévő fülkében lévő személyt, amikor feltétlenül fel akartam fedezni, hogy mit rejt a bezárt ajtó a fülkénkben. Reggelig millió sztorit kitaláltam, de csak akkor tudtam meg, hogy mi van odaát – az igazság mint mindig.

Indulás előtt nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen is lesz ez az „alvó vagon”. A kínai jutott eszmbe: ott haton aludtunk egy kis kuckóban és nem volt ajtó – igaz az nem első osztály volt. De ez végül egész jó és kényelmes volt. Egy gond volt: a légkondi túlságosan hűtött – még akkor is szivárgott a hideg levegő, amikor kikapcsoltuk.

Amikor felhúztuk az egyik ágyat rögtön indulás után, akkor egy kicsit kiakadtak (minek ilyen korán?!), de azért megvetették nekünk. Onnantól kezdve magunkra zártuk az ajtót és nem érdekelt semmi és senki, csak egymással voltunk elfoglalva. Olyanannyira belemelegedtünk az ölelkezésbe, hogy az egyik megállóban arra eszméltem, hogy az ablaknál nem húztuk el a függönyt és a peronon, alig néhány méterre az ablakunktól egy bácsi nézelődik. Gyorsan és nevetve intézkedtünk – Thaiföld ugyanis nem arról híres, hogy szabadon kimutathatod az érzéseidet a nyilvánosságban (leszámítva néhány speciális helyet, de erről majd később).

(2009. június 22., hétfő)

Megérkezés az ország második legnagyobb városába

Reggel a mellettünk lévő fülkében lévő szerzetessel egyszerre léptem ki a folyosóra. Amikor rám nézett szélesen mosolygott. Azóta is azon filozófálok, hogy azért mosolygott, mert ez amúgy is a mosoly országa, azért mert rá akartam nyitni az ajtót (a rejtekes ajtónak a célja az volt, hogy össze lehessen nyitni két fűlkét), vagy azért mert végighallgatta a tőlünk átszüremlődő zajokat (na, nem kell mindjárt rosszra gondolni).

Az állomáson kiválasztottuk a vendégházunkat, megvettük a buszjegyeinket (?B) vissza Bangkokba (Ayutthayaba) és befiztettünk egy másnapi programra (?B). A vendégházhoz vezető úton megállapítottuk, hogy Chiang Mai sokkal szimpatikusabb, egyszerűbb és tisztább ez a város mint Bangkok.

A vendégház (S.K. House, ?B) hangulatos volt. Különösen az előtere. Még úszóda is volt. Gyorsan lepakoltunk, tisztálkodtunk és elindultunk sétálni. Az óvárost körbevevő csatornák és falromok mentén sétáltunk. Megnéztünk egy piacot, amelyik úgy nézett ki mint egy üzem. Vettünk egy utcai árustól kaját : rizset csirkehússal és omlettel. Szerintem finom volt, Tamás szerint viszont kicsit csípős. (Lehet, hogy mégis megszoktam a csípős ételeket?! Bár... Amúgy nekem nagyon tetszett, hogy más fajta rizset esznek mint Koreában. Itt a rizsszemek hosszúkásak voltak és elváltak egymástól, nem ragacsosak mint itt.) Ezután úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk a vendégházhoz [mert végre úgy döntöttem, hogy tudok vécézni].

Kicsit később elindultunk a második utunkra. Kivitettük magunkat a városon kívül eső múzeumba, amelyik a különböző hegyi törzseket mutatta be. Szerintem kicsit szegényes volt a felhozatal, de nem bántam meg, hogy megnéztük. Az épülett melletti tó partján cölöpös házak voltak, amik nagyon tetszettek nekem. Nem hinném, hogy most laknak ott, inkább vendéglőknek használják őket.

Visszatérve a városba, meglátogattunk néhány watot (wat=buddhista templom, szent hely). Az utcákon sétálva számos helyi emberrel beszélgettünk, a legtöbbnek ugyanaz volt a véleménye: azért jöttek Chiang Maiba (lakni és kirándulni), mert itt, Bangkokhoz képest, sokkal csendesebb, tisztább a környezet és barátságosabbak az emberek. Találkoztunk olyan emberrel is, aki miután megtudta, hogy magyarok vagyunk, rögtön felsorolt néhány várost és Puskást is megemlítette.

----------

A vacsinál olyan gyümölcssalátát kaptunk, amiben az ananász és a görögdinnye mellett paprika, paradicsom, uborka és káposzta is volt. No comment.

(2009. június 23., kedd)

A kaland

Reggel korán keltünk, hogy felkészüljünk a napi kalandra. Jött is utánunk a kisbusz. Mi voltunk az elsők, így míg összeszedtük a többieket a különböző vendégházaktól, eltelt némi idő. De utána robogtunk, püffögtünk, míg meg nem érkeztünk egy orchidea farmra. Itt elvileg sok pillangót is kellett volna látnunk, de mind elbújtak előlünk – hiába volt kitéve az édes ananász csalinak.

Utána megint a buszban ültünk, ami egy kis ösvénynél kitett minket. A túravezető miközben thaiföld gazdaságáról és a törzsekről mesélt, én a vörös talajban gyönyörködtem és alig hittem el, hogy egy esőerdőben (a szélén) sétálok valahol a Himalája lábánál – mindaz, amiről annyit tanultam, megelevenedett előttem.

Aztán megérkeztünk az egyik hegyi törzshöz: hosszú nyakúékhoz.Thaiföld északi erdeiben sok törzs él. Valamikor a szomszédos országokból vándoroltak át és még ma is szúróbotos mezőgazdasságot (láttam is a buszból) folytatnak, sőt olyanok is vannak, amelyek nem termelnek semmit, nomád életmódot élnek és útközben gyűjtögetnek. Mindegyiknek saját nyelve és írásmódja van, ami nem is hasonlít a thaihoz (pedig a thai sem egyszerű első ránézésre; anno csodálkoztam a koreaiakon, hogy hogyan tudnak gyorsan írni, de amíg a thaiok lekanyarítják a mondanivalójukat, addig sok víz lefolyik Chao Phrayan; no, de aki szeret kanyarokat és hurkokat rajzolni, annak feltétlenül meg kell tanulnia thaiul).

A falu kicsit műnek és mesterségesen berendezettnek tűnt. A helyiek a portékáikat árulták vagy éppen szőttek – lényegében itt sétálhattunk végig (bár mi megkértük az egyik nénit, hogy engedje meg, hogy bekukkantsunk a házába). No, de mindezeket leszámítva, tényleg hosszú nyakuk volt. Senki nem tudja pontosan, hogy miért kezdték el „növeszteni” a nyakukat. Több sztori is létezik. Lényeg, hogy rettenetesen nehéz fém spirállal körbetekerik a nyakukat és időnkét növelik a karikák számát.

(Egy férfit sem láttunk. Bár azoknak nem is hosszú a nyakuk, minek mutogatni őket?!)

Innen vadvízi evezésre vittek. Nagy műanyag csónakkal sodrodtunk le a folyón. Induláskor picit féltem, de túléltem. Sőt mindketten szeretnénk nehezebb utat (vizet) kipróbálni.

Ezután jött az elefántogolás. A meredek helyeken elég vicces volt kapaszkodni és amíg rájöttem, hogy az elefánttal együtt kell ringani, többször is szinte leestem a hátára erősített székből. Az elején olyan érdekesnek és nagyszerűnek tűnt az egész, de aztán amikor nem arra ment az elefántunk, amerre kellett és az irányító egy kampós végű „kalapács” hol egyik, hol másik felével ütötte a fejét, rögtön nem találtam viccesnek az egészt. Ráadásul a miénkkel sok baj volt: félt az út mentén legelő tehenektől és ráadásul friss anyuka is volt.

Innen bambusz tutajon utaztunk a folyó egy csendesebb szakaszán. Nekünk itt nem kellett semmit sem csinálnunk, csupán üldögélnünk. Két szaki (egyik elől, másik hátul) irányította hosszú-hosszú bambuszrúdakkal a tutajunkat.

A kiruccanás utolsó álomása egy vízesés volt, amelynek teraszain úszni lehetett – nekünk ez elmaradt ugyanis nem vittünk fürdőruhát.

Vissza délre

Kicsit izgultunk, hogy elérjük-e az esti buszt, de végül időben értünk vissza. Volt időnk, hogy együnk (egyfajta kókusz lét is ittam a diójából – itt ugyebár nem úgy van mint nálunk, hogy kókusz, mert itt sok fajta van, és nem csak egyszerűen banán, mert abból 4 fajta van). Sőt átcsomagoltuk a cuccainkat és vártuk az értünk jövő autót. Meg is érkezett. Kivitt minket az egyik buszmegállóba. Egy nagy kezű és nagy lábú, szépen kifestett, csüngő fülbevalós, nagy mellű, mély hangú férfi – akarom mondani néni cetliket tett a zsákjainkra és bemutatkozott, hogy ő lesz a hostessünk.

Nekem nem volt semmi bajom – előre felkészültem, hogy transzvesztitákkal fogok találkozni, és már sokszor hallottam, hogy Thaiföld erről híres (az iskolákba még külön vécét is akarnak készíteni a „harmadik” nemnek) –, de Tamásnak furcsa volt, különösen az, amikor a sofőr bácsiba karolt és bájolgott neki. Mindenesetre, azt hiszem, ő lesz számunkra a legemlékezetesebb személy, akivel Thaiföldön találkoztunk. A vele való találkozás után minden nőt jól megnéztünk, hogy eldöntsük, hogy ő most ki is.

(2009. június 24., szerda)

Ayutthaya

– Ayutthaya!! – kiáltotta a kedvenc hostess nénink és kiraktak hajnali fél hatkor a gyorsforgalmi út mellett. Mondanom sem kell, hogy álmunkból ébredve azt sem tudtuk, hogy hol vagyunk és merre kell indulnunk. Előttünk út, mögöttünk út, néhány épülőben levő ház és egy Lotus Tesco. Volt néhány munkába induló ember, aki elmondta, hol a város és néhány taxis, aki el is akart vinni minket oda jópénzért; került egy térkép is és kicsilabizáltuk, hogy merre kell mennünk, de aztán végül mégis egy autó vitt el (véletlenül előbb a puccos hotelhez, majd) a vendégházakhoz. Olyan korán volt, hogy be se csekkoltunk, de azért kaptunk egy szobát és mondta a srác, hogy 7 után lesz személyzet és akkor becsekkolhatunk. Mi persze zuhanyzás után úgy elaludtunk, hogy csak 12 körül csekkoltunk be (Tony’s Place, 350 B). Reggeli/ebéd után sziesztáztunk egy keveset, majd elmentünk megnézni a helyi nevezetességeket.

Hosszú séta után végre felbukkantak a régi épületek, amelyeket a régi királyok (a város Sziám második fővárosa volt) maguknak, családjuk tagjainak vagy Buddhának építettek. Szépek voltak, de az egész még szebb lehetett, amikor nem betonutak vették körül. De így is lenyűgöztek. Nem csoda, hogy bekerült a világörökség kincsei közé (UNESCO).(belépők: 2[wat]*2[személy]*50B) Sétáltunk, fényképeztünk...

A Buddha fejet a gyökerek között, amit annyira akartam látni, végül nem is volt olyan nehéz megtalálni.

És mert kicsi a világ [különösen azóta érzem úgy, amióta Koreában vagyok], találkoztam két románnal. Az egyik Bukarestből volt, a másik Váradról. Eldumálgattunk, majd a legjobbakat kívántuk egymásnak és továbbálltunk.

Aztán kitaláltam, hogy még meg kell nézznünk néhány dolgot, de ránk sötétedett és nem láttunk semmit. Viszont jó nagyot (sőt túl nagyot) sétáltunk (biztos ekkor adta le Tamás a 3 kilót). Kifáradtan, éhesen és nyűgösen értünk haza. Vacsora után viszont visszatért az életkedvünk. Nem is mentünk vissza a szobánkba, hanem a függőágyban ringatózva még beszélgettünk egy keveset, amíg a szúnyogok be nem kergettek.

(2009. június 25., csütörtök)

A vegyes piac

Reggel viszonylag korán keltünk, hogy tudjunk elmenni a piacra vásárolni. Volt ott bugyitól lakatig minden, de mi gyümölcsökért mentünk. Vettünk duriánt (akkor még nem tudtuk a nevét), mangosztánt és rambutánt. A duriánért álltunk a legtöbbet sorba. Miközben a szomszéd pultnál az eladó énekelve hívta a kuncsaftokat, mi igyekeztünk megfigyelni, hogy az emberek hogyan vásárolják a duriánt, de nem igazán jöttünk rá a titokra. A vásárlók megforgatták a gyümölcsöket a száruknál. Az eladó néni megkopogtatta egy bottal és minél üresebben kongott, annál jobb volt. Aztán kicsit felvágta a gyümölcs héját és az emberek megtapogatták a gyümölcsöt és ha tetszett nekik, akkor az eladó feltette a gyümölcsöt a mérlegre és megállapította az árát, majd kibontotta a szúrós külsőt és az ehető sárga részét egy kis dobozba tette. Sikerült (kézzel-lábbal mutogatva) megkérdeznem az emberektől, hogy úgy-e nem kell megfőzni vagy elkészíteni valahogy, hanem nyersen kell megenni. A mellettem lévő nőt jelekkel arra is rávettem, hogy tapogassa meg nekünk a gyümölcsöt. A rambután vásárlás ment a legkönyebben. A néni beledobált egy csomó szőrös golyót egy zacskóba és el volt intézve. A mangosztánt már nekünk kellett kiválasztani és biza nem tudtuk, hogy mi alapján kell. Útban az üzlet felé – Tamás jobbnak látta, ha felszerel szendvicsekből - még sült banánt is kaptam, aminek olyan íze volt mint a sült töknek.

Otthon kipróbáltuk a gyümölcsöket. A duriánnal kezdtük. Különleges gyümölcs: az állaga részben az avocadora emlékeztetett, de ugyanakkor kemény rostok is voltak benne, íze enyhén édes volt, de úgy igazán nem tudom, hogy mihez hasonlíthatnám. A rambután a szokásos volt. De az üde, savanykás ízű mangosztán ízlett mindkettőnknek a legjobban.

A harmadosztályú vonat

11 körül, kicsekkolás után még kicsit leültünk az egyik asztalhoz – mint az oroszok indulás előtt. A vonatállomásra a helyi tuk tukkal mentünk – kicsit másképp nézett ki mint a bangkoki. A vonatjegy (2*15B) Bangkokba meglepően olcsó volt. Később megértettük miért: harmadosztályú vonatra kaptunk jegyet. A vonat elég sokat késett, így volt időnk vásárolni, képeslapot feladni, vámpírt játszani a gumicukorral, megfigyelni, hogy a vonatok nem füttyre/sípszóra indulnak, hanem egy kis harang háromszori kongatására...

Úgy egyeztem Tamással, hogy ő előre megy helyet foglalni és én majd követem. Csak akkor volt időm megfigyelni igazán a vonatot, amikor leültem: tömeg, ablakok mindenhol lehúzva, a mennyezeten körbeforgó ventilátorok, a sorok között milliószor elsétáló ételt-italt kínáló néni, aki a fülében tartotta az apró pénzt...

Új-Bangkok

Amint megérkeztünk Bangkokba, gyorsan szállást kerestünk a vonatállomás mellett. Sok választási lehetőségünk nem volt, így az egyetlen drágább, de még elfogadható árú hotelbe mentünk (Krung Kasem Srikung Hotel, 600B). A szoba tiszta volt, de mintha hagymaszag érződött volna valahonnan.

Ismét a hong kongi vendéglőben ettünk, mert (idézem) máshol úgysem lehet enni thai kínait.

Bár általában nem szeretem a városok nagyon új negyedeit, amelyek tele vannak magasabbnál magasabb épületekkel, engedtem Tamás győzködésének. Végül nem bántam meg, mert a városnak ez a része tiszta volt és mintha az emberek is mások lettek volna. Azt hiszem, ha nem látogatuk el ide, a város úgy élt volna bennem, mint egy hely tele szűk, mocskos és büdös utcákkal, nyomorban élő emberekkel, de így láthattuk az érem másik oldalát is.

Metroval mentünk oda. Örültem, hogy kipróbálhattuk. Egy nagy parkhoz érkeztünk, ahol tavak is voltak. A tavakban nagy halak és még teknős is, a partokon galambok. A tavak körül rengetegen szaladtak, sportoltak. Mi csendesen sétáltunk velük szembe.

Két plázában is voltunk. Láttunk élő bábus sakkjátszmát – amolyan divatbemutató volt, valamint az egyik buddhista szentély mellett díszruhába öltözött néniket, akik énekeltek és táncoltak.Visszafele Sky Train-nel (magaslaton futó helyi vonat) is mentünk egy megállót – így mindenféle helyi tömegközlekedési eszközt kipipálhattunk a listánkon.

Az est szomorú felfedezése az volt, hogy a „hagymaszag” az én táskámból jött és a megerjedt duriánnak volt olyen erős szaga. Tamás röhögött rajtam, én meg szomorkodtam, hogy a ruháim átvették a „hagyma” szagot. Tanulság levonva (már sokadszor): romlandó kaját nem teszsek ruhák mellé.

(2009. június 26., péntek)

Pattaya

Reggel 5 körül keltünk, hogy tudjunk 6 körül elindulni. Kaját vettünk – a szokásos szendvicseket, kakaót és vizet. Jegyet (2*31B) vásároltunk és megkerestük a vonatot. Az utolsó vagonban ültem fel. Ezt foglalták a sérülteknek és a szerzeteseknek, így előbb kerestünk helyet. Szintén 3. osztályú vonat volt (ezért nem lehetett előre jegyet venni és kényszerültünk korán kelni), de nem volt annyira zsúfolt mint az előző napi. Csend volt és nyugalom. Néhány iskolás ült a közelünkben, akik aludtak és egy bácsi, aki újságot olvasott. Úgy éreztem, hogy nagyon hosszú az út és soha nem érkezünk meg, pedig csak 3,5 órás volt. Közben fényképeztünk, megjelölgettem a könyvben és a térképeken, hogy hol jártunk és alukáltunk egy keveset.

Ott úgy döntöttünk, hogy az állomásról gyalog megyünk be a városba. Az elején jó ötletnek tűnt, de egy idő után nyűgös lettem: melegem volt, nehéz volt a táskám, éhes voltam... Ráadásul igényeinknek megfelelő szállást sem kaptunk egykönnyen. Ahol végül megszálltunk (Florida Hotel, 500B), ott is a harmadik emeleten volt szobánk.

Mivel kint meleg volt és fáradtak voltunk (különösen én), úgy döntöttünk, hogy pihenünk egy keveset – természetesen elaludtunk (a meleg kiszívta belőlünk az energiát).

Ébredés után megtömtük a pocakunkat, fürdőruhába bújtunk és lementünk a tengerpartra. A víz elég mocskos volt, de azért belementünk. Én úszkáltam, lebegtem, Tamás egy helyen üldögélt. Hogy ülhet valaki a vízben egy helyben?! Kénytelen voltam ezért körbeficánkolni.

Visszamentünk a hotelbe, hogy zuhanyozzunk és átöltözzünk. Vacsi után ismét a parton sétáltunk. Rengeteg öreg, ronda és perverz pofájú fehér férfit láttunk. Mindegyik szép, csínos és fiatal helyi lánnyal sétált kézenfogva. A part mentén ráadásul rengeteg lány árulta a testét és alig várta, hogy egy-egy férfi nyakába akaszkodhasson. A hotelhez visszavezető úton néhány olyan tánccal is mulattató hely előtt is elhaladtunk, ahol a fő táncos amolyan néni bácsi volt.

(2009. június 27., szombat)

Reggeli séta a tengerparton

Reggel korán keltünk. Már amennyire sikeredett. Kezdtünk egyre kimerültebbek lenni, így egyre nehezebben ment a felkelés. Reggelizés, mail ellenőrzés és az otthon felejtett pénztárca miatt nem sok időnk maradt a sétára, de azért a fotók, amelyekért tulajdonképpen mentünk, meglettek.

Aztán még jól megnéztük a partot, a sétálóutcát és siettünk haza bepakolni.

Utazás és megérkezés

A helyi busszal (=platós autó) kivitettük magunkat a buszállomásra. Alig fél órán belül indultunk is. Még beszéltük az utcalányokról (hogy a útikönyv szerint akár Romániából és Moldovából is származhatnak – íme itt is jó a hírünk), a gyerekszexről – mert itt olyan is van, és aztán elbóbiskoltunk.

Bangkokba érkezve, sétáltunk egy keveset szállást keresve, de aztán úgy döntöttünk, hogy a régi városnegyedbe megyünk. Ott szerettünk volna aludni, ahol első éjszaka, de sajnos minden (két vagy duplaágyas) szobájuk foglalt volt. Nem tehettünk mást mint a közeli hotelekben keresni szobát. Ekkor már legfőbb kritériumunk a légkondi létén kívül a WiFi használhatósága volt. Becsekkolás (Rajata Hotel, 850B) után még szobát is cseréltünk, csakhogy rendes kapcsolatunk legyen. Amúgy épp időben érkeztünk oda, mert eleredt az eső.

A hotel olyan szempontból tetszett, hogy volt egy kis papír, amivel felhívták a vendégek figyelmét, hogy ha lehet, használják több ideig ugyanazt az ágyneműt, mert a sok mosás és mosópor szennyezi a vizeket. Kár, hogy mi csak egy éjszakát maradtunk és így moshattak utánunk.

A híres Thai masszázs

Megvártuk, hogy elálljon az eső. Elmentünk enni. Ugyanabba a sarki vendéglőbe, ahol első napokban is ettünk. Rendeltünk. A néni kétszer is visszajött, hogy nincs ez meg az – kicsit csalódott voltam. Visszamentünk a hotelbe – emészteni. Masszázs előtt jó is volt, mivel a nénik még a szúszt is kinyomkodták belőlünk.

Úgy döntöttünk, hogy hagyományos egésztestes masszázsra fizetünk be (2*160B). A helyiségben eukaliptusz illat terjengett. Nekem jól esett ez a friss illatt. Az előtérben belesüppentünk a nagy barna bőrfotelekbe, és amíg a nénik megmosták a lábainkat, teát ittunk. Már az elején megállapították, hogy Tamás magas, de amikor nem fért el a lába a tálkában, mindenki nevetett. Utána egy elfüggönyözött részbe mentünk, ahol át kellett öltöznünk. Persze fordítva húztam a nadrágot és miattam Tamás is. De az egyik néni segített rendesen felvenni és megkötni a derékban tízszer bővebb nadrágot. Lefeküdtünk a földre és következett a tulajdonképpeni masszázs.

A thai masszázs nem olyan, mint amihez otthon hozzászoktunk. Inkább nyújtásból áll. A lábainkat, kezeinket jobbra-balra-le-fel kitekerték, húzogatták, lábukkal és kezükkel nyomogatták, néhány másodpercre elzárták a vérereket... Lentről kezdték és úgy haladtak felfele: lábujjak, talp, lábfej, lábak, ujjak, kézfejek, karok, hasrafordulás után a fenék, hát és váll következett. Hol csiklott, hol fájt, de tudom, hogy többször is gondoltam arra, hogy nem bírom tovább és lerántom a nénit magamról. A fej része viszont nagyon kellemes volt. Megmasszírozták a fejbőrünket és utána meleg nedves törülközön keresztül az arcunkat.

A néni, aki belépett a szobába, hogy Tamást masszírozza, kissé ijedten nevetett: mit fog egy ilyen hatalmas testtel kezdeni?! Sőt, az elején együtt is nevettünk, mert mindenki kicsit zavarban érezte magát. De végül egész jól sikerült neki minden. Masszázs után, a teánál ismét megjegyezték, hogy a pici párocskám bizony jó magasra nőtt.

(2009. június 28., vasárnap)

Amikor nem te mész a piacra, hanem a piac jön hozzád

Anno Domine, amikor Bangkokban még több volt a csatorna mint az út és autó helyett csónakokkal közlekedtek, az emberek cölöpös házakban éltek a víz mellett. A napi/heti betevő falatot a házuk előtt elhaladó csónakokból vásárolták. Ezért nevezték illetve nevezik ezt a fajta piacot úszó piacnak. Ma már kevés van belőlük.

Mi a Taling Chan nevezetűhöz mentünk. Ez nem annyira ismert a turisták körében – bár egy idő után volt belőlük elég – és nem is annyira piac mint inkább vendéglő. Éppen ezért úgy döntöttünk, hogy ott, a vizen lebegve fogunk reggelizni. Útközben azért mégis vettünk kaját: Tamás szendvicset, én sült banánt (érdekes módon ennek a sült almához hasonlított az íze).

A 79-es számú helyi busz vitt el minket oda (jegy: 2*14B). Jó sokat kellett utazni, de a jegyadogató (még mindig lenyűgözött minket a technika) és egy kedves néni szólt nekünk, hogy mikor kell leszállni.

A vizen nagy fém stégek lebegtek, kétoldalt melletük pedig a csónakok. A lebegő stégeken alacsony asztalkák voltak néhol egészen alacsony kis műanyag székekkel. A csónakokban sütöttek-főztek és onnan érkezett az étel az asztalokhoz. Körbesétáltuk a helyet: Tamás fényképezett, én azt figyeltem, hogy hol mit készítenek és mit ennék szívesebben. Végül egy nagy hal mellett döntöttem és kevés győzködéssel Tamást is rávettem, hogy ez legyen a reggelink. Leültünk egy szabad asztalhoz (Tamás székre, én a földre) és rendeltünk is. A hal (140B) mellé kaptunk 2 féle csípős szószt, amibe mártogathattuk a húst. Úton a buszhoz vettünk még gyümölcssalátát és szárított sós-édes banánt. Közben felpróbáltuk a helyi „szalmakalapot” és megcsodáltuk az érdekességeket pl. azt, hogy a piacon még tükörtojást is lehet kapni...

Chao Phraya - a folyó

Annyi közlekedési eszközt kipróbáltunk már. Egyetlen egy hiányzott csak: a csónak. Ki kellett próbálni! A régi városnegyedtől a kínai negyedig csónakáztunk hosszú nyakú/farkú csónakkal (500B).

A csónakázás élmény volt. A víz be-be csapott és nem egyszer hittük azt, hogy a csónak ketté törik alattunk vagy inkább a hullámok hátán.

A kínai negyed

A kínai negyednek sajátos hangulata volt: régies épületek az újak között, kínai zene, kínai kaja, az otthonról már jól ismert kínai termékek kipakolva a járdákra úgy, hogy alig lehetett közlekedni, kínai Buddha és kínai egyebek. És minden pirosba, a szerencsét hozó színbe volt öltöztetve.

Otthon naívul azt hittem, hogy itt fogunk majd szuveníreket vásárolni. Aztán mégis úgy döntöttünk, hogy a plázákhoz megyünk.

Az utolsó vacsora

Kenyeret nem törtünk, mert nem volt és bor helyett is sört ittunk.

Mivel annyira rákattantunk a gyümölcsökre – különösen az ananászra, itt is rendeltünk a kaja mellé gyümölcssalátát. A megdöbbentő csak az volt, hogy a kedves és angolul egész jól beszélő néni sót (!) kínált melléje.

AE2

A hotel előszobájában, ahol a csomagjainkat hagytuk a reggeli kicsekkolás után, újra át- és becsomagoltunk. Majd vártuk, hogy teljen az idő és csak ültünk egymás mellett, egymáshoz bújva. Majd elindultunk a buszhoz (Airport Express 2), amit akkor néztünk ki és vettünk rá jegyet (2*150B), amikor a 79-es megállóját, a pénzváltót és a csónak indulási pontját kerestük. Mielőtt indultunk volna eleredt az eső. Úgy ömlött mintha dézsából öntötték volna. Kicsit féltem, hogy mi lesz, ha nem indulnak majd a repülőink, de féltem hangosan kimondani. Inkább becsuktam a szemem és szinte teljes egészében átaludtam a kicsivel több mint egy órás utat. A reptéren kinéztük a becsekkolási pontokat. Majd következett a rövid, de nehéz búcsúzás.

(2009. június 29., hétfő)

Megérkezés

Úgy a repülő mint a buszutat végigaludtam, mégis kómásan érkeztem. Hiányzott Tamás, Thaiföld és úgy éreztem, hogy a kelleténél sokkal gyorsabban repült el az idő.

----------

----------

Így utólag átgondolva annyi minden kimaradt (a csótány, a paprika alakú és a lila színű gyümölcs, az emberek különböző típusai, a hangulatok, a megfigyelt és elmúlasztott dolgok, az utolsó tuk tukos kalandok...), de most ennyivel be kell érni.

Gyönyürű! Ezt mondogatta magában. Közel egy éve lakott itt, de nem volt még alkalma ezt érezni. Már-már arra gondolt, hogy nincs egy olyan hely, amely nyugalmat és békességet sugároz. De most végre megtalálta!

Lassan sétált az esőben új lila ernyőjével.  Teste mintha nem is létezett volna. A lábak, amelyek vitték előre, mintha nem hozzá tartoztak volna. Pedig ahogy haladt felfele a dombon cipője beázott, ingét átitatta az izzadság és az eső. Nem számított.

A bársonyos bokrok között érezte az idő végtelenségét. A nemidőt. Volt ideje Istenre és kedvesére gondolni. Összefonódni velük lelkileg. Közel engedni magát hozzájuk. Tisztán állni előttük. Igen, tiszta volt. Végre! A hetek alatt felgyűlt gyűlölet szempillantás alatt eltűnt. Szabadnak érezte magát. Lelke újjongott.

A lassú vonat hozta ide. Gyönyörű út volt. Szeretett volna örökké azon a vonaton maradni. Szerette volna, ha sosem sötétedik be. Szeretett volna átnyúlni az ablakon és megérinteni az (vas)útszéli fák ágait. Szeretett volna örökké gyönyörködni a tájban. A hegyekben, az erdőkben, a kisvárosokban, amelyeket az út során érintettek. Arra gondolt, hogy mennyire hasonlít ahhoz a másik helyhez (pedig itt nem is kanyargott a vonattal egy folyó sem).

Úgy érezte, jó egyedül lennie. Nem kellett senkihez szólnia. Nem tartozott senkinek felelősséggel. Nem volt egyéb dolga, csak kibámulni az ablakon vagy lassan felfedezni, hogy ki(k) a Sheep Man és miért kell neki táncolni.

Tudta, hogy egy ilyen út végállomása csakis különleges hely lehet. Egy kis, elfelejtett, istenhátamögötti hely. Az emberek egyből kiszúrták, hogy nem közülük való. Kicsit megbámulták, de nem annyira, hogy sértsék vele nyugalmát. Örült a kisvárosnak. Olyan más volt itt a hangulat. Tudta, hogy azon a helyen, amit most otthonának nevez, kitör a péntek esti láz. Örült annak, hogy most nincs ott. Az eleredő eső sem tudta lelohasztani  jókedvét.

Keresett egy (love) motelt. A recepciós itt is megbámulta. Mit keres ez itt egyedül?! Ez a hely sem volt másabb azoknál, amelyekben eddig volt. A fürdőben tusfürdő, sampon, a szobában tükör, amely rámutatott a lábain lévő zsírpárnákra (utálta), a tükör előtt hajzselé, hajszárító, papír(zseb)kendő, hamuzó, melette tévé, mindezekkel szemben egy hatalmas ágy. Zuhanyzott, majd miután kipróbálta, hogy a 6 kapcsoló közül melyiket kell lenyomni ahhoz, hogy a világítás neki tetsző legyen, ágyba bújt. Aludni szeretett volna, de rátört az egyedüllét (túl nagy volt az ágy ahhoz, hogy egyedül aludjon benne, a színes fényeket sem lehetett volna kivel élvezni... meg különben is). Hogy elnyomja ezt az érzést bekapcsolta a tévét. Filmrészleteket nézett. De nem segítettek rajta. Úgy döntött kikapcsolja és inkább bárányokat (birkákat, lovakat, paradicsomokat és mangalicákat) számol.

Másnap korán kelt. Hosszas készülédés után elindult. Elindult a csodák helyére. A nagyvilág egyik olyan pici szigetére, ahol egésznek, üresnek és boldognak érzehette magát.

 

(Csodatominak)

A gyomor uralma

Mikor ide jöttem, azt hittem, éjjel-nappal teát fogok inni. Csalódnom kellett. Azt hiszem, az emberek többször isznak vizet vagy szodzsút mint teát. Ahhoz, hogy „rendes” teát vegyek el kellene mennem a város másik felébe, de túl lusta ehhez, így maradok a filteres zöld teánál.

Ezzel szemben Kína maga volt a paradicsom. Ezer féle tea, ezer féle illat, ezer féle íz... Úgy, ahogy én szeretem, ömlesztve. Még egy egyszerű gyorsbüfében is virágoskertet kaphattál a poharadban...

Annak ellenére, hogy lenyűgöző volt a látvány, néha bosszúságot okozott a sok úszkáló „krokodilus”. Később megtudtam a teaivás titkát: (1) tealeveleket ki kell szűrni valahogy a fogakkal és utána nyugodtan a tányérka szélére lehet tenni vagy (2) el kell rágogatni és utána lenyelni.

Úgy ahogy itt mindig kapunk vizet, amikor vendéglőbe megyünk. Ott mindig kaptunk teát. A végtelenségig lehetett meleg vizet kérni a teához. [Erről jut eszembe, a kínaiaknál valami szokás/hiedelem következtében a vendégnek sosem adnak hideg vizet. Az egyik teázóban, amíg a teáinkra vártunk, meleg vizet hoztak inni, amibe ráadásul úszkáltak valami átlátszó felismerhetetlen tárgyak. Aztán kiderült, hogy citromos vizet kaptunk.]

Többféle teát is kipróbáltunk, de a nevüket nem igazán jegyeztem meg. Kettő maradt meg igazán. Az egyik egy egyszerű fekete tea tejjel és naranccsal (!!!) – ez azért, mert a barátaimra emlékeztetett, akiknél először próbáltam ki (igaz, narancs nélkül). A másik meg tibeti vajtea. Kicsit furcsa volt --- sós, vajas... Hm...

Ami a kínai konyhát illeti, sokkal jobban tetszik mint a koreai. Amíg itt csípős, csípős és csípős közül lehet választani, ott voltak ízek: savanyú, keserű, édeskés, sós, csípős és ezek végtelen keveréke. Ezenkívül voltak olajban elkészített ételek – sőt talán túl olajosak is.

Egy kínai mondás szerint minden fogyasztható, ami repül – kivéve a repülő – és minden, ami négylábú – kivéve az asztal és a székek –. Szóval bátran lehetett próbálgatni különböző bogarakat, skorpiót, kígyót, vizicsikót, kutyahúst...

Ahhoz képest, hogy úgy indultam, hogy csak csirkehúst fogok enni, ettem medúzát, rákot és békát. Tudom, hogy az utóbbi kettő az emberek zömének már nem számít különlegességnek, de nekem az volt, mert most próbáltam ki ezeket először. :) A béka meg kétszer olyan érdekes volt... Ugyanis mielőtt a tányérra került volna, ott pillogtatott velem szembe – megmutatták, hogy friss húst fogunk enni. A rák nagyon finom, viszont sokat kell vele kínlódni. A medúza önmagában íztelen és ahhoz képest, hogy milyen zselésnek tűnik a vízben, amikor fogyasztásra kerül, ropogós. A lótuszlevélbe csomagolt rizs és marhahús csíkok volt a kedvencem. Természetesen volt pekingi kacsa is – enélkül nem lehet Pekingből hazajönni.

Látottak - felsorolás

Shanghai

The Bund (nem tudom a magyar megnevezést) – este; hatalmas épületek kivilágítva

Xintiandi – kávézók, kellemes kis bárok, csokizók és jazz...

a régi városrész – Yuyuan kert és bazárok (oh, az a kert!!!)

 

magas épületek – Shanghai World Financial Center (Kína legmagasabb, a világ második legmagasabb épülete); Jin Mao Tower; Oriental Pearl Tower

régiség boltok – használhatatlan cuccok, gyönyörű régi bútorok, díszek, Mao-s képek...

French Concession – egy kis Európa Keleten, az otthon szele :)

Peking

Tianenmen tér (a világ legnagyobb [publikus] tere)

Tiltott Város

      

régi városnegyed hutongokkal (hagyományos házakkal) és szűk utcákkal

tibeti teázó

olimpiai épületek (Bird’s Nest, Water Cube)

Silk Market – alkudozás a végtelenségig

orosz negyed :)

nightclub (szinte semmiben táncoló orosz lányokkal; erejét fitogtató bácsival, fiatal kínai lánnyal [máig sem értem, az anyukája hogy engedte ott dolgozni])

Ming sírok

Nagy Fal – nem annyira régi [a felújítások miatt], nem annyira magas, nem annyira széles mint amilyennek elképzeltem, de rettenetesen meredek és gyönyörűen kígyózik a hegygerincen (akár egy kínai sárkány)

onix meg selyem gyár

Láma templom – másik gyönyörűség, különösen azért, mert ott lehettünk a reggeli szertartáson (Kajával könnyes szemmel hallgattuk és nem hittük el, hogy velünk történik)

Ég Temploma – karma és Hossein :)

Pearl Market

„kacsás” vendéglő

Suzhou

Humble Administrator’s Garden – egy újabb csodás kínai kert

Múzeum

Temple of Mistery (taoista templom)

Kimaradt érdekességek

Shanghaiban az épületben, ahol laktunk, nem volt negyedik emelet. A liftben, amikor láttam, hogy a 3-mas gomb után az 5-ös következik, úgy éreztem magam mint valami fantasztikus filmben. A kínaiak, ahol csak lehet, mellőzik a 4-es számot. Kiejtése hasonlít a halál szóéhoz, ezért szerencsétlenséget jelent.

Ezzel szemben a 6-os szerencsés szám. Míg mi a 666-ot az ördög számának tartjuk és valamiért tarózkodunk tőle, addig a kínainak háromszoros szerencsét jelent.

A piros is szerencsés. Azért lóg mindenhol annyi szép, piros lampion.

A kínaiak (különösen az idősebbek) úgy tartják, hogy a ruháik csak akkor igazán tiszták, ha napon száradnak. Számukra természetes, hogy a bugyogókat kiakasszák az ablakba.

A kínai kertekben számos hídnak, folyosónak, ösvénynek cikk-cakk alakja van. Azért építették így, mert a gonosz szellemek, nem tudnak kanyarogni.

A gonosz szellemek ráadásul alacsonyak is. Ezért az emberek nagyon okosan kitalálták, hogy magas küszöböket építsenek.

A kínaiknál sem nézik jó szemmel, ha valaki fújja az orrát. Ellenben nem értik, hogy miért csinálunk olyan nagy ügyet abból, ha valaki tüsszent. Miért kell egészséget kívánni, amikor az egy akaratlan/tudattalan, tehát természetes dolog.

Ott sem igazán ismerik/használnak izzadsággátlót. Úgy tartják, hogy ha valaki izzad (különösen büdösen), akkor valami nagyon nincs rendben a testével. Ezért a reklámokban (arról a kevés termékről, ami van) nem azt emelik ki, hogy a gátolja az izzadást, hanem azt, hogy milyen jó illatod lesz, ha használod.

Kimutatások szerint Kínában halnak meg a legtöbben a légszennyezés okozta betegségekben. Állítólag a pekingi levegő annyira szennyezett, hogy egy nap eltöltése a fővárosban felér 70 cigi elszívásával. Ezek alapján sikerült 280 cigit elszívnom...

(Még néhány szó) a kínaikról (és nemcsak)

Aki nem mer közlekedni, az ne menjen Kínába! Hihetetlen, mi van ott! Mindegy, hogy a lámpa piros vagy zöld, gyalogos, biciklis, robogós, autós egyszerre közlekedik. Az elején kicsit féltem, de a végén egészen belejöttem. A titka mindennek az, hogy szembe kell nézni a vezetőkkel és szótlanul megbeszélni, hogy ki megy tovább először.

...

Minden tiltás ellenére egyre több a magát vallásosnak valló ember. Még mindig a nem vallásosak teszik ki a népesség nagy hányadát (41.5%), de pl. keresztények száma egyre növekszik (bár  picit keveredik más hiedelmekkel). A lány, akinél Shanghaiban aludtunk, szintén keresztény volt.

(Ha már itt tartunk, akkor szeretném reklámozni a Hospitality Club-ot mindenkinek, aki szeret utazni, de nincs túl sok pénze, vagy egyszerűen csak találkozni szeretne emberekkel.)

A bácsi, aki egyik nap vezetett minket, mesélte, hogy amikor kicsi volt, nem értette, hogy a turisták miért látogatnak sírokat (Ming Tombs), amikor azok jin helyek (l. jin-jang; taoizmus). A végén meg úgy búcsúzott el, hogy reméli, valamikor találkozni fogunk vagy legalábbis elsétálunk egymás mellett az utcán. Amikor ezt mondják, mindig olyan jó érzés tölt el. Itthon is mondták már (a buddhisták), hogy a sors  (karma) hozott minket össze... Olyan más könyvben olvasni erről és olyan jó, amikor valaki olyan mondja ezt neked, aki tényleg hisz benne és közben ragyog az arca.

Karma vagy sem... Az egyik sráccal, akivel utaztunk egyik nap, véletlenül másnap találkoztunk. Aztán az egész napot együtt töltöttük. Este a vacsoránál, amikor koccintottunk szokásunk szerint az összes általunk ismert nyelven (perzsául, svédul [a tag Iránban született, de Svédországban él], lengyelül, románul, magyarul, koreaiul, kínaiul, japánul) elmondtuk, hogy örvendünk, hogy megismerhettük egymást és egészségünkre. Elkísért a vonatállomásig, átöleltük egymást és azóta várjuk, hogy a karma ismét összehozzon...

[Amúgy kicsi a világ, mert a srác szintén Koreában tanul. --- A buszon, amelyiken a Falhoz mentünk, 11 emberből 6 Koreából utazott oda.]

Isten

Miutan ejjel 12 utan rajottem, hogy az ebresztooram nem fog megszolalni masnap reggel, nem tehettem egyebet, mint kerni az Urat, hogy 6-kor ebresszen fel. Valahogy ugy szamitottam, hogy akkor mar vilagossag lesz. De reggel 6-kor meg nincs vilagossag, sot korom sotet van. Ezt onnan tudom, mert megebredtem. Pontosan 6-kor. Sotetben.

Mondjuk, nekem ez nem uj. Ezt a jatekot mar sokszor "eljatszodtuk" az Urral. En hiszek benne es szeretem, O szeret engem es segit nekem.

(Persze most lehet azt gondolni, hogy ilyen nagy meretu kirandulas elott altalaban izgulnak az emberek es nem alusznak tul melyen. De akkor miert pont 6-kor ebredtem?! Es ha nem biznek meg Benne, akkor biztosan megkerem a szobatarsam, hogy allitsa be nekem a telefonjat, mert elaludni elegge nagy szivas lett volna...)

No, de ilyen csodalatos reggel utan tudtam, hogy velem lesz az Ur es semmi baj nem erhet.

...

Persze veszekedtunk - vagyis Cris orditott nekem, en hallgattam. Elegedetlen voltam - ugy ereztem, hogy tul keves az, amit lattam, hogy nekem ennel tobbre van szuksegem. Nem ertettem, hogy a szuvenireket miert kell mar elso napoktol keresni, amikor nem tudhattuk, hogy mekkorak lesznek a koltsegeink. Ugy ereztem, hogy kicsit nagy labon elek es hogy ez nem en vagyok igazan. Nem ehhez voltam szokva. (Foldrajzoskent es egyetemistakent ritkan mentunk szallodaba vagy vendeglobe. Satoroztunk es majdnem beaztunk, az utszeli arok mellett osztottuk meg egymassal a paradicsomot es a pastetomos kenyeret... Es tokeletes volt! {oregszem})

Ket verssel indultam...

Az Ur hadakozik tiertetek; ti pedig veszteg legyetek. (Mozes 2 14,14)

Bizzal az Urban teljes szivbol, es ne a magad ertelmere tamaszkodj. Minden utadon gondolj Ra, es O egyengetni fogja osvenyeidet. (Peldabeszedek 3,5-6)

... es amikor gond volt, mindig ezekre gondoltam. Arra, hogy ennek most valamiert igy kell lennie, meg akkor is, ha en meg nem ertem. Probaltam nyugodt maradni, elfogadni es elvezni a helyzetet.

 

A kinaiak

Az elso allomasunk Shanghai volt. Este erkeztunk. Kimentunk setalni es el voltunk ajulva a felhokarcoloktol. A masnapi varosnezes kozben derultegbolvillamcsapas modjan radobbentem, hogy tulsagosan lefoglalt az oriasi epuletek nezegetese es elfelejtkeztem az emberekrol. Ezek utan probaltam figyelni az arcukat es kitalalni a tortenetuket.

Shanghaiban rettenetesen sok volt a keregeto. Nemcsak felnottek jottek kicsi papir- vagy muanyagpoharaikkal, hanem egeszen kicsi gyerekek is. Kicsit megdobbentett. Nem mintha otthon nem lattam volna, csak... A vicces az volt, hogy mig a kinaiaknal viragarusitassal is probalkoztak, tolunk csak penzt akartak. Amugy alig lehetett oket lerazni - kepesek voltak percekig mellettunk setalni. Es ahogy megszabadultunk az egyiktol, rogton rank ragadt egy masik. Ezenkivul Erica figyelmeztetett, hogy figyeljunk a cuccainkra es a zsebeinkre, mert kozeleg a kinai uj ev ideje es ilyenkor hajlamosak az emberek lopni azert, hogy penzt szerezhessenek a hazautazashoz, hogy az unnepet a csaladdal tolthesek.

...

Az olimpia elott az embereket tomegesen kioktattak. Nemcsak angolul kellett megtanulniuk (l. a filmet a Discovery-n), hanem szokasaikat kellett gyokerestul atalakitaniuk a "civilizalt" nepek elvarasainak megfeleloen: megtanultak megvarni amig kiurul a metroszerelveny es csak utana nyomultak befele, megtanultak, hogy a helyuket at kell adni az idoseknek, terheseknek, noknek, megtanultak, hogy ne harakoljanak es kopkodjenek az utcan... Az eredmeny persze nem tokeletes, de pl. egy europai ember tul buszke lenne ahhoz, hogy leszokjon a tokmag kopkodesrol... Mindenesetre ertekelendo az erofeszitesuk.

...

Szemelyesen nem volt alkalmam jobban megismerni egy kinait sem, igy nem tudom, hogy valojaban milyenek. A lanyok folyton azt hajtogattak, hogy nezzek csak rajuk, olyanok mint a robotok. Teny, hogy az egyik vonaton 10-kor leoltottak a villanyt es 6:30-kor ebresztettek, es meg vagyok gyozodve, hogy szamtalan szabalyt kell betartaniuk [de hisz nekunk is vannak szabalyaink], es ezer meg ezer kameraval figyel a Nagy Testver, de valahogy nem zavart es nem ereztem azt, hogy egy kommunista orszagban lennek.

Nekem az emberek kedveseknek tuntek. Nem olyan szepek mint a koreaiak, de lehet, hogy epp ezert lesznek valahol meg "szebbek". A koreaik (ugy a fiuk mint a lanyok) annyira el vannak foglalva onmagukkal es azzal, hogy jol nezzenek ki, hogy elfelejtenek igazan szeretni, igazi baratsagokat kotni (legalabbis nekem sokszor volt ez az erzesem).

Az azsiai orszagokban nehany eve meg tabu volt a paroknak kezenfogva az utcan setalni. Most mar kicsit valtozott a helyzet, de azert biztos van meg egy-ket idos ember, aki megbotrankozik, ha ilyet lat. Mindenesetre latni parokat es a csillogast a szemukben (amit itthon ritkan - itt mintha mutogatas lenne az egesz).

...

Ezenkivul segitokeszeknek tartom oket. Nem egy fiatalember allt meg es kerdezte meg, hogy szuksegunk van-e segitsegre, amikor mi epp az utikonyv folott azon tanakodtunk, hogy merre menjunk tovabb. Segitettek akkor is, amikor vasaroltam... (Ezt el is vartam, hisz ezert imadkoztam.)

...

Ha valaki Kinarol hall, akkor szemei elott (elobb-utobb) lebegni kezd az emberrengeteg (nem is csoda, csupan 1.3 milliard emberrel ez a Fold legnepesebb orszaga). Tel es hideg volt ezert nem volt eppen annyi ember, mint amennyire fel voltam keszulve, de igy is sokan voltak. Kulonosen a vonatallomasokon es csucsidokben a metroknal. (Ez nem Japan, de itt is volt egy feher kesztyus neni vagy bacsi, aki keszen volt barmikor begyomoszolni az embereket a kocsikba.)

Mikor kisebb tomeget lattunk, akkor mindig hulyeskedtunk mondvan, hogy ez egy falu, sot ez csak egy csalad... Amugy a legnepesebb varosokban voltunk. Shanghai, a Kelet szajhaja csupan 15 millio, Beijing, a fovaros pedig 15.2 millio embernek ad otthont. Ezenkivul meglatogattunk egy "kis" varost is, ahol mindossze 5.7 millioan laknak.

...

Mikor orul a kicsi ember? Ha nala kisebbet lat... A kicsi kinaiak (ahogy Bogi mondana) nem is olyan kicsik. Persze tobben is alacsonyabbak voltak mint en - de csupan 1-2 centivel. Es sok a magas - kulonosen a fiatalabb generacio koreben.

"Az Úr hadakozik ti érettetek; ti pedig veszteg legyetek." (Mózes II 14,14)

Útikönyv kipipálva. Hátizsák - lehet, elmarad és megpróbálok beleférni abba, ami van. Sikerült beszélni anyukámmal - ha túl sokat gondolok rá, akkor mindig megjelenik (minden anyukával így működik?).

Ma megvesszük a vonat/buszjegyet Incheon-ba. Majd talán kellene egy kevés pénzt váltanunk. Más terveink nincsenek.

Teljesen a lányokra bízom magam. Ők ugyanis tanultak egy kevés kínait: Cris hagyományosat, Kaja egyszerűsítettet. Én csupán két "használható" dolgot tudok: le tudom írni az egyest (egy vízszintes vonal - viszont ez mindegyik nyelvváltozatban így néz ki) és tudom, hogy hogyan zümmög a méhecske (füng-füng). Aztán meg hiába vinnék kínai-angol szótárt, mert azt sem tudom, hogy hogyan kell rákeresni egy-egy jelre a sok ezer közül. No, de a lányok felvilágosítottak. Egy kínai karakter egy jelentéstőből és különböző vonásokból áll. Ha már tudod, hogy hány "vonalkából" áll a tő és az extra vonások, akkor már könnyen  megkapod a keresett szót. Azt hiszem kitartok a koreainál. :)

Emellett nem akarok túl sokat előre olvasni az egészről. Egyrészt, mert lusta vagyok hivatalos leírásokat olvasni. Másrészt az útat amúgy is előzetes tudásunk alapján állítottuk össze. Persze nem azt akarom mondani, hogy mindent tudunk vagy nem lenne jó mindig többet tudni, hanem azt, hogy csak azt fogom látni, amiről olvastam (azaz figyelmem irányított lesz). Így meg több lesz az esélye, hogy olyan dolgokat fedezek fel, amit én tartok szépnek; és ezzel annak az esélye is fennáll, hogy nem fogok észrevenni fontos dolgokat.

No, de nem nem ez az egyetlen kettős dolog... Nem akarok sok turistát, de  mi is azok vagyunk. Egyáltalán nem akarok túl sok embert (gondolom, ez egy ilyen népes országban lehetetlen). Nem akarok turistáknak készített kitscheket látni, de azért akarok szuvenírt vásárolni (nem mintha otthon nem lehetne kínai cuccokat találni). Nem akarok szeméthalmokat látni, de tudva, hogy Kína egy nagyon-nagyon szennyezett ország, ez elkerülhetetlen. (Kicsit rendetlennek tartom őket, annak alapján, hogy mit hagytak maguk után a szobákban... Aztán próbálom megérteni, hogy az olajat még most sem tudtuk teljesen lepucolni az elszívóról --- alig van vizük, mindent olajban készítenek el.)

Soha nem írtam útinaplót, de egyszer talán olvastam egy felet (Indiai útinapló - Körösi Csoma Sándor nyomában).

A lényeg, hogy most úgy döntöttem írok egyet a jövőheti kiruccanásomról. És szerintem úgy igazi, ha már az előkészületekről is írok.

Nos, ha jól számoltam ez lesz a -2. nap.

Mindig úgy tartottam, hogyha kirándulni megy az ember lánya, akkor az a legfontosabb, hogy legyen nála némi pénz és ebben az esetben az útlevél - vízummal - és persze a repülőjegy. A többi valahogy megoldódik.

Persze azért viszek ruhát is. Úgy hallottam, kicsit hidegebb van mint itt és hogy hasít a szél. Ezért kicsit félek is. (Kína látványosságairól a képek zöme nyáron készül és olyankor minden gyönyörű és napsütéses. Persze szoktam panaszkodni, hogy Budapestet eddig csak nyáron láttam és el sem tudom képzelni más évszakban... Viszont jó tudni, hogy itt én leszek azon kevesek egyike, aki télen látja a csodákat. Szóval, a megszokottnál kicsit másabb szemszögből. Továbbá reménykedem, hogy (szintén a hideg miatt) nem lesz túl sok turista.)

Ruhán kívül viszek nedves zsebkendőt, mert valamivel zuhanyozni is kell. :) A nyolc éjszakából négyet vonaton fogunk tölteni. Különben nem jutunk el mindenhova ahova terveztük. Kínáról van szó... nagyok a távolságok --- hányszor hallottam már ezt a lányoktól.

Ezenkívül lesz a csomagban egy útikönyv (ha minden igaz, ma megveszem), fényképezőgép (csere memória kártyával és csere akkuval).

Túl sok mindent nem akarok vinni, mert a csomagjainkat folyton magunkkal kell hurcolnunk. (Ez lesz az első ilyen kirándulásom.)

A pakolást péntek estére tervezem. Úgy érzem, a hét költözés, a kb. ugyanennyi terepgyakorlat, a sok haza és visszautazás, meg a kirándulások miatt tudok gyorsan és optimálisan csomagolni - de majd elválik.

Egyelőre próbálok beszélni mindenkivel, aki fontos számomra. Jenőtől ma reggel búcsúztam el. Katira ráírok ma. Remélem a szüleimmel is beszélek péntekig. A tegnap írtam nekik levelet, de még nem olvasták el. Katánk írtam ma reggel és kértem, hogy imádkozzanak értünk. Imáik felérnek bármiféle biztosítással! A picimmel pedig minden nap beszélünk. :)

----------

Tennivalók: vásárolni egy nagyobbacska hátizsákot, az útikönyvet (egyetlen létezőt a Lonely Planet-től)

A múlt héten rengeteget utaztam.

Először Kolozsvárra kerültem, ahonnan kivettem néhány papírt, ami igazolja, hogy egyetemet végeztem valamint azt, hogy felvettem a peda-modult.

Ezután ezekkel a papírokkal Bukarestbe siettem, hogy vízumot szerezzek Koreába. Egész gyorsan meg is kaptam. Ráadással találkoztam két társammal (Maria-Cristina és Constantin), akikkel majd ott fogok dolgozni.

Ezek után Budapestre utaztunk Katival. Kicsit pörgősebbre is sikerülhetett volna, de így is jól telt. Első nap a Nagytétényi kastélyt látogattuk meg. Onnan Imoláékhoz mentünk és babáztunk egy keveset. Majd a Bem rakpartra mentünk, ahol a Francia Intézmény rendezvényét néztük volna meg, ha nem érkeztünk volna túl korán (?). Ezek után már csak egy rövid filmre (My Blueberry Nights) tellett. Másnap a Vidámpark került sorra és ha Kati nem lesz rosszul, akkor talán sikerült volna több érdekes dolgot kipróbálni. Ezek után Tamással talákoztunk és jó sokat sétáltunk meg beszélgettünk.

----------

Röviden és velősen ennyibe zsúfolható össze a múlt hét. Erre a hétre pedig tervezem egy Koreai füzet összeállítását csakis személyes használatra. Majd esetleg lesz útikönyv belőle, ha valaki már előttem nem csap le az ötletre.

30.
Márk. Poziciók. Piros és zöld. Elalszom. Magyar televízió. Csend. Ború? Kutyák. Fizetek. Ágy.

31.
Fázom. Édes ébredés. Puszik és ölelés. Piros és zöld. Puszik és ölelés. Puszik és ölelés. Miért nem fogja meg a kezem? Öt szoba. Hülye turisták menjetek haza! Fizetek. Kiűlök a domb tetőre és onnan nézek szerteszét. AN-2 szovjet repülőgép. The Final Countdown. Ködös vár. Melegedő madarak. Úszó kutya. Fájdalom. Dunapart. Zűrös bulik.

1.
Puszi. Elalszom. Pót takaró. Gyümölcssaláta. Üdvözöllek dicső lovag, szép a ruhád, szép a fogad! Csók. Anyád! Vallomás. Könnyek. Miért nem fogja meg a kezem? Ki ez a szép, szép, szép szaladó férfi? A semmiből jövünk és a semmibe megyünk. Mandarin réce. A víz ura: fekete szörnyeteg. Jéghideg esőcseppek.

2.
Fázom. Már megint egy takaróm van. Elalszom. Kényszer mozdulatlanság. Az arcomba szuszog. Betakarózom. Elalszom. Telefon. Puszik. Ölelések. Éles fény. Siető fekete cipő. Lila harisnya. Fizetek. Elrobog. Hol vagyok?! Ismerős képek. Imola. Várakozás. Félhomály. Séta. A fények, a hangok, az árnyak. Tánc. Titanic. Mezőpanit. A helyzet magaslata. Pici, fényes csillagok? Egy kis éji zene. Nevetés. Jóleső fáradtság.

3.
Fázom. Már megint egy takaróm van. Feszül a hasam. Elalszom. Kényszer mozdulatlanság. Az arcomba szuszog. Betakarózom. Elalszom. Telefon. Puszik. Ölelések. Éles fény. Babmbusz. Búcsúpuszi. Vineta. Jegyét vagy bérletét kérem! Midnight's Children. Váci út ≠ Váci utca. Márk illata. Álom. Átsiklás. Jenő. Álom. Apuka. Puliszka mogyoróval.